Bergman-pillanatok

Tegnap itt hagyott bennünket a világ egyik legkiválóbb, legnagyobb hatású rendezője, Ingmar Bergman. Több mint ötven mozifilmből álló életművét teljes részletességgel áttekinteni szinte lehetetlen volna, ehelyett öt olyan, jellegzetes Bergman-pillanat felelevenítésével tisztelgünk az életmű előtt, amely szándékunk szerint a Mester különböző arcait villantja fel.

Fanny és Alexander (Fanny och Alexander, 1982)
Főszereplők: Pernilla Allwin, Bertil Guve, Ewa Fröling, Allan Edwall, Jan Malmsjö

Bergman utolsó mozifilmje a századelőn játszódik egy jómódú, népes svéd színészcsaládban, amely a családfő halálával gyógyíthatatlannak tűnő krízisen megy át. A moziváltozatban három órás (a tévéverzió öt órás) film meleg hangulatú családi karácsonnyal, kedélyesen kezdődik, de később, amikor az apa nélkül maradt Fanny és Alexander édesanyja új kérőt talál magának a rideg, autoriter püspök személyében, és a férfi rácsos ablakokkal felszerelt házába költözik a gyerekekkel, a film félelmetes rémmesévé változik. Szellemekkel is találkozunk, a gyerekek vágyai pedig a család rabbi barátjának és a rabbi házában, egy lelakatolt szobában élő titokzatos Ismaelnek a csodás, megmagyarázhatatlan ténykedéseiben öltenek testet.

A gazdag szövetű, többféle filmes műfajba átnyúló Fanny és Alexander többek közt attól zseniális, hogy nyomasztó témája ellenére rengeteg apró, humoros jelenet teszi életszerűvé. Alexander viselkedése apja temetésén megrázó, de óhatatlanul vicces is: zászlós, díszegyenruhás katonazenekar vezeti fel a gyászmenetet, látjuk a lefátyolozott anyát, aki már most a püspök karján érkezik, cilinderes férfirokonokat és tisztelőket. Alexander és Fanny egymás mellett jönnek, és egyszer csak meghalljuk, hogy a fiú csúnya szavakat mormol az orra alatt: "pisi, szar, fing, fene, kurva, sátán, pokol, segg...". Kishúga gyors, tétova mosollyal pillant fel rá, bensőséges testvéri pillantást váltanak, Alexander máris folytatja kényszeres monológját, és vágás.