Hol van már az a tökös csávó?

A filmvilág újabb ironikus fintorának lehetünk tanúi a Hajlakk 2007-es változatának mozikba kerülésével, hiszen a musical alapjául szolgáló eredeti film rendezője, John Waters, az örök kívülálló, degeszre tömi a bankszámláját azok pénzével, akik korábban hanyatt-homlok menekültek polgárpukkasztó komédiáitól. Mindeközben Johnny Depp gyerekfilmekre, Angelina Jolie pedig gyerekgyűjtésre áll át. Almodóvar közönségbaráttá reciklálja alternatív gyökereit, egykori férfi-múzsáját, Banderast pedig latin bikává formálta Hollywood, majd letörte a szarvait. Átfogó összeállítással adózunk a mozi megszelídült lázadóinak, és utánajárunk, hogy az egykori botrányhősök közül kit puhított meg végleg a pénz, a család vagy a politika.

John Waters

A rétegszórakoztatás bugyraiban: Waters a hatvanas évek második felében igazi underground művészként működött Baltimore-ban (a mai napig minden filmje itt játszódik, indoklása: "New Yorkban mindenki úgy tesz, mintha őrült lenne, közben teljesen normális. Baltimore-ban épp az ellenkezője igaz..."), szórólapokon hirdette az ízléstelenségéről hírhedtté vált filmjeit, a helyi média botrányhőst kreált belőle, amit állandó főszereplője / múzsája, a transzszexuális Divine is alaposan megdobott gátlástalan és fergeteges performanszaival. Waters-klasszikusok ebből az időszakból: The Wizard of Odd, or Dorothy the Kansas City Pothead (az Óz, a nagy varázsló beszívós változata), Mondo Trasho (a stáb tagjait letartóztatták, amint illegálisan és hiányos öltözetben forgattak a Hopkins Egyetem területén) vagy a Multiple Maniacs (amelyben Divine-t megerőszakolja egy ötméteres homár).

Jelenet a Hajlakk című filmből

Kultikus pillanat: Mókás, hogy pont az egyik leggusztustalanabb vállalkozása hozta meg Watersnek (és persze Divine-nak) a világsikert. A Rózsaszín flamingók-at látni kell ahhoz, hogy elhiggyük, de a világ legmocskosabb egyénének címét büszkén viselő Divine története nem csak a notórius, vágatlan kutyaszarevős jelenet miatt legendás. Az időközben védjegybajuszt (tiszteletadás Little Richardnak) növesztő Waters kompromisszumok nélküli, féktelen humora volt az, ami ígéretes tehetséggé avatta konszolidáltabb filmes körökben is.

Kokettálás a kommersszel: Következő három filmje (Női bajok, Desperate Living, Poliészter) mégis igen távol áll még a kommersztől, bár utóbbiban már profi színészek is szerepet vállaltak és mellesleg ez volt a "szagos mozi" egyik tiszavirág-életű próbálkozása. Ezt követően hét évbe telt elkészíteni az első John Waters közönségfilmet, a Hajlakk-ot. Két kedvenc múzsája, Divine (a 2007-es Travolta-féle karakter bőrében, műháj nélkül) és Mink Stole mellékszerepekbe szorultak, de a szélesebb körű kultstátusz garanciájaként jött Debbie Harry (a mostaniban ez Michelle Pfeiffer). A Hajlakk máig a legártatlanabb Waters-film, de éles iróniával és otromba bájjal közelít azokhoz az álszent kérdésekhez, amelyeket a friss musical-változat véresen komolyan gondol. Ja, és persze nem énekelnek benne annyi idétlen dalt! Hasonló hangulatú, és közönségszélesítés szempontjából még ambiciózusabb volt a Cry Baby, majd a Titkos gyilkos mama, de innen sajnos lefelé ívelt az út, és a Kuki, a Cecil B. DeMented vagy a legutóbbi Szégyen és gyalázat sztárszínész főszereplőik ellenére is már-már a nézhetetlenség határát súrolták. Ráadásul nem is a botrányos idiotizmusuk, hanem inkább a gyenge és fárasztó forgatókönyveik miatt.

Jelenet a Szégyen és gyalázat című filmből

Van még remény? Rózsaszín flamingókHajlakkThis Filthy Worldelvarázsolniainnen