David Lynch aranyhalai

Ha David Lynch számunkra azt a fura hajú ipsét jelenti, akinek sosem állnak össze teljesen a filmjei, nem valószínű, hogy a meditációhoz, tudathoz és kreativitáshoz kapcsolódó mondanivalója érdekes lesz számunkra. A Hogyan fogjunk nagy halat? címmel megjelent Lynch-könyv önmagában - szövegként, prózaként, irodalomként, ahogy akarjuk - nem több, mint egy sor kidolgozatlan, szerkesztetlen, sőt, helyenként zavaróan felületesen kibontott gondolat arról, ami David Lynch-et, a reneszánsz embert foglalkoztatja.

Ha viszont rajongóként - azaz olyan emberként, aki tisztában van vele: filmjei világán kívül Lynch szinte mindig csak általánosságokban nyilatkozik, konkrétumokról a legritkább esetben sem beszél - vesszük kézbe a könyvet, gazdagabbak leszünk egy ábránddal. Mintha kedvenc Los Angeles-i bisztrójában kaptuk volna el a mestert egy kancsónyi kávé és egy púpozott hamutál mellett, hogy legjobb kedvében, a rolók által megszűrt poros fényben hallgassuk azokról a dolgokról, melyekről szívesen beszél.

A transzcendentális meditáció például ilyen téma, és eléggé zavaró is, ahogy a filmjei - és L'Oréal spray-jel felkent haja - alapján zabolázatlan zseninek gondolt Lynch tökéletes belső harmóniáról, tudatosan kinyert kreativitásról és tervezett, rituálészerűen gyakorolt ötlethalászatról papol. A tény, hogy a Kék bársony, az Útvesztőben, a Mulholland Drive vagy az INLAND EMPIRE nem egy beteg lélek öngyógyításának terápiás eszköze, elsőre komoly csalódás. A továbbiakban pedig emberfeletti teljesítmény.

Könyve alapján David Lynch egy megingathatatlanul kiegyensúlyozott, egészséges, önmagával békében elő embernek tűnik, aki tökéletes módszert dolgozott ki arra, hogy ha kell, mindezt háttérbe szorítsa, és munka címén nyomasztó lázálmokat, gyomorszorító esztétikumot és a nézőt élete végéig kísértő mondatokat, hangokat és képsorokat hívjon elő képzeletéből. Amint ez megvan, a Maharishi Mahesh Jógi útmutatásai alapján harmincnégy éve meditáló David Lynch elégedetten cigarettára gyújt, talán még mosolyog is.

A Hogyan fogjunk nagy halat? tulajdonképpen egy féltégla abból a falból, mely David Lynch, alkotói működése és filmjeinek/zeneműveinek/festményeinek/képregényeinek világa között áll sziklaszilárdan. Ebben a féltéglában sorba vannak állítva azok a gondolatkezdemények, melyekből végül a Vörös szoba született, értelmet nyer az Angriest Dog in the World mindent felülmúló dühe, kiszüremlik egy megható élmény az utolsó tiszta pillanatait elmorzsoló Fellini és a rajongó Lynch találkozásáról - egyszóval sok dolog van nagyon röviden, az élőbeszéd terjengős, szertelen és csapongó ritmusában feldolgozva (Angol nyelvterületen hangoskönyv formájában is megjelent Lynch saját felolvasásában, úgy sokkal nagyobb élmény - a szerk.). Nem derül ki, mit szimbolizál a kék doboz és a kék kulcs a Mulholland Drive-ban, a zavaróan összetett, ugyanakkor ösztönös és intuitív filmekhez nem kapunk kész megoldásokat. Annyit tudunk meg, hogy David Lynch nagyon más, mint a filmjei, hiszen azoktól egy olyan fal választja el, melyet ő maga emelt.

A sokszor definíciókkal, életvezetési tanácsokkal, fiatal művészeknek tett alkotói javaslatokkal és rengeteg magabiztossággal telezsúfolt könyv szinte végig azt sulykolja, hogy a kreativitás fejleszthető, tágítható és halászható területe az emberi pszichének. Mindezt szinte dogmaszerűen kapja kézhez az olvasó - tehát nemcsak a módszer és a módszer célja van teljes ellentmondásban egymással, hanem az elbeszélés módja és annak tárgya is. S hogy mindez valahogy mégis kerek egésszé áll össze - persze nem az olvasóban, ő csak annyit tehet, hogy elhiszi: legalább Lynch fejében és lelkében megvan az egység - nos ez az az emberfeletti teljesítmény, mely feledteti a csalódást, hogy David Lynch mégsem az önmagába zárkózó, saját rögeszméi által megszállott művész archetípusa, hanem az a valaki, aki uralja, pórázon tartja, és saját céljaira használja fel ezeket a rögeszméket. És mindez napjában csak kétszer húsz percébe kerül.

Krich Balázs