Michael Moore előtt szabadon

Egy talpraesett, szívós brit a hetvenes évek elején bumszli mikrofont ragadott és kamerát, és oknyomozásba kezdett, hogy pár éven belül Nick Broomfield neve egy egészen újfajta dokumentumfilmezést jelentsen, amelyben nem szégyen, ha belóg a mikrofon a képbe. Sőt, legjobb, ha az is látszik, ahogy a riportalany ellökni magától, vagy épp a filmest küldi melegebb éghajlatra. Ilyenkor a rendező is bekerül a képbe. Ha belevaló doksikról eddig Michael Moore neve ugrott be, jobb tudni, hogy ő is Broomfieldtől leste a trükköket. Mázli, hogy a kedden induló Verzió Emberjogi Filmfesztiválon öt filmet is láthatunk tőle a Toldi moziban. De vigyázat! A finomabb lelkeket megviselheti.

A magyar címe alapján nem biztos, hogy beülnénk Az ifjúságvédelmis (Juvenile Liaison) című 1975-ös egyik legelső Broomfield-filmre, pedig döbbenetes, amit mutat, nem csoda, hogy az angliai Lancashire megyei rendőrség 22 évre betiltatta.

Marcona férfit látunk az igazgatói irodában egy pakisztáni kislányt vallatni, aki almát és néhány színes ceruzát emelt el társnőjétől, miközben kollégája egy Thatcher-frizurás antinő nyolcéves iskolakerülőket csíp fülön a bevásárlóközpontban. 1968-ban ugyanis spéci rendőrségi megbízottakat ún. ifjúsági közvetítőket neveztek ki a problémás gyerekek kapcsolattartójának a szülők és az iskola között. Civilek, akiket azért fizettek, hogy segítsenek a nevelésben, nehogy a gyerekből fiatalkorú bűnöző váljon. Ehhez képest olyan lelki terrorral próbálják megtörni az egészen kicsiket is, melybe még Jack Bauer is belepirulna. Broomfield minden bizonnyal sok időt töltött a szereplők közelében, mert csak egy hat év körüli kis szemüvegest sikerült kamerájának látványosan meglepnie. A többi szereplő a legnagyobb természetességgel viselkedik - büntet, pityereg, vagy éppen halálra rémül - a stáb jelenlétében.

Nick Broomfield-et a legkevésbé sem vetette vissza filmjének cenzúrázása. A "folytatásért" a téma filmezését liberálisabban kezelő Amerikába ment, hogy 1982-ben Tetovált könnyek (Tattooed Tears) című filmjében a kaliforniai fiatalkorúak javítóintézetét mutassa meg, melyhez képest Az ifjúságvédelmis kínzása kismiskának bizonyul. Négy fiatal srác sorsát követjük, akiket az intézetben folyamatos megalázással büntetnek. Az arcára könnyeket tetovált címszereplő Marcus, eredetileg három hónapot kapott ragasztózásért. A bentlét alatt nem volt nehéz olyat lépnie, hogy büntetése három évre módosuljon. Talán a kamera bátorító jelenléte miatt, de vakmerően ellenszegül az embertelen vizsgálatoknak és utasításoknak, ami kíméletlen büntetést von maga után. A filmes pedig nem tehet egyebet, minthogy rögzíti az eseményeket. Mi meg csak nézünk, hogyan engedték Broomfield-nek egyáltalán, hogy mindebből film készüljön.

Az ifjúságvédelmis	Aileen Wuornos: egy sorozatgyilkos kiárusítása

Egyféle választ magától a rendezőtől kapunk Aileen Wuornos: egy sorozatgyilkos kiárusítása (Aileen Wuornos: The Selling of a Serial Killer) című filmjében, 1992-ben, amikor látjuk őt kemény dollár-ezreket fizetni bizonyos interjúalanyok nyilatkozatáért. Broomfield ugyanis nem az a dokumentumfilmes, aki a lélegzetét is visszatartva igyekszik láthatatlanná válni, hogy a lehető leghitelesebb legyen a felvétele. Ő odamegy, belekérdez, provokál, minősít - aktív szereplő. Ha láttuk is A rém című 2003-as filmet, melynek főszerepéért Charlize Theron Oscar-díjat kapott, nem tudtuk, hogy a hollywoodi producerek a Wuornos-üggyel foglalkozó rendőröktől vették a sztorit. Broomfield arra derít fényt, hogyan használta föl az amerikai szórakoztatóipar és a rendőrség a "világ első női sorozatgyilkosát" puszta profittermelésre. Miközben odatolja a mikrofont az ügyvéd, a nyomozórendőr, a rokon, és az elítélt elé, nem kevesebbet dokumentál, mint magának a filmkészítőnek a konfliktusait és megalkuvásait.

A neonáci dél-afrikai párt vezetőjét 1991-ben cserkészi be. Ezt a filmjét A vezér, a sofőrje, és a sofőr felesége címűt tartják egyik legsikerültebb művének, mely a rasszista AWB szervezet gyűlésén kezdődik. Azzal, hogy az operatőrt megtámadja az egyik tag.

Az apartheid utolsó éveiben Eugene Terre'Blanche szélsőjobb vezér forradalomra készül, nyugati interjúra nem. Mialatt Broomfield a film első ötven percében a találkozóért hajkurássza a vezért, van ideje elvegyülni a környezetében. A személyi sofőr, valamint annak feleségének élete és történetei alapján behatóbban tájékoztat a fasiszta gyűlöletről és félelemről, mint amit bármely vezérrel készített mélyinterjú adhatott volna. A film a hétköznapokból elcsent pillanatokból építkezik, melyeket más rendezők éppen, hogy a vágóasztalon hagytak volna. Itt az interjút egyeztető telefonhívások, és a fekete házimacska neve viszi közelebb a nézőt a valósághoz. A riporter angolosan udvarias, meg is téveszt mindenkit, miközben nem lehet eltántorítani a céljától. Ha kidobják az ajtón, úgy mászik vissza az ablakon, hogy mi is lássuk és, hogy a házigazda reakciójából a legszórakoztatóbb módon kapjunk választ a kérdésekre.

Eugene Terre'Blanche az Őnagyfehérsége című filmben

14 évvel később 2006-ban Broomfield visszatér Dél-Afrikába, hogy Őnagyfehérsége című filmjében megmutassa a Mandela vezette politikai változásokat, és felkeresse egykori fasiszta főszereplőit. Nem vette fel az életveszélyes fenyegetéseket, melyeket A vezér, a sofőrje, és a sofőr felesége bemutatása után kapott, egyiket feltételezhetően éppen a főszereplő sofőrtől. Ha kell kalapban, szemüvegben, és bátortalannak álcázva magát, de újabb interjúkat csikar ki főszereplőitől, akiknek útjaik már régen elváltak. Broomfield száraz humora és megszokott fapofája mellett, melyet ezúttal is egyenest a képünkbe nyom, az Őnagyfehérsége az a dokumentumfilm, mely az új riportokat hihetetlen ügyesen illeszti a gazdag archív válogatásokba, hogy szemléletesen és emlékezetesen meséljen a dél-afrikai fekete-fehér hatalmi harcok elmúlt hatvan évéről.

Donáth Mirjam