Marjane Satrapi 38 éves nő, Teheránban született, francia iskolába járt, tinédzseréveit Bécsben töltötte, rövid időre hazatért Iránba, végül pedig Franciaországban telepedett le, ahol ma is él és alkot. A Persepolis az ő története. Az ő gyerek-, majd kamaszszemein keresztül látjuk, hogy hogyan vált az egykor tehetős, szabad perzsa ország a nyugati civilizáció egyik dobogós közellenségévé és az iszlám fanatizmus megtestesítőjévé. Szó sincs társadalmi tablóról vagy az elnyomott iráni nők feminista kiáltványáról - Satrapi családja az iráni populáció azon 1%-ba tartozott, akik liberális elveket vallottak és többre értékelték az önmegvalósítást, mint Allahot.
Éppen emiatt a nyugati civilizációnak tetszik a Persepolis, Satrapi szülőhazájában viszont ördögűzőért kiáltanak. Tetszik nekünk, mert elutasítjuk a vallásos állam, a magánéletbe belepiszkáló állam és az öltözködési kódot előíró állam ideáját és mindent ami ezzel jár. Franciaországban a 2007-es év egyik legnagyobb közönségsikere volt ez a rajzfilm, a cannes-i fesztiválon zsűri-nagydíjat kapott, hiába toporzékoltak az irániak, sőt a gallok most Oscar-díjra is nevezik. Nálunk szerényebb sikerre lehet számítani és visszatetszést kelthet az is, hogy a kis Marjane mikrokozmoszában a kommunisták a legjobb fejek és a télapószakállas Isten a télapószakállas Marx-szal egy felhőn foglal helyet.
Mindenesetre a Persepolis egész létének az a kulcseleme, hogy a rajzolónő sorsa a nyugati világ számára érdekes kuriózum, ráadásul egyszerűbb és befogadhatóbb, mint bármely objektivitásra törekvő szakkönyv. Egyébként kit érdekelnének egy 38 éves ember visszaemlékezései? Hogy egy teljesen elrugaszkodott példával éljek: egy napon említenénk-e itt Magyarországon azt, hogy hogyan látta Erős Antónia a rendszerváltást azzal, hogy, mondjuk hogyan látta Esterházy Péter? Ebből a szempontból nem lehet még megítélni, hogy Marjane Satrapival hosszú távon számolhatunk-e a filmvilágban, vagy csak az eddig felgyülemlett (kétségtelenül érdekes és rendkívüli) élettapasztalatait kellett kiadnia magából azoknak, akik talán megértik. Két későbbi képregénye, a Broderies és a Poulet aux prunes szerencsére optimizmusra adnak okot.
Mihelyt túlteszi magát a néző a fent említett esetleges gátakon - ha egyáltalán felmerülnek benne - nagyon könnyű azonosulni a felcseperedő Marjane-nel. A sötét történelmi háttér ellenére könnyed, magával ragadó utazás a gyermekkor: a játszótéri piszkálódások, a felnőttektől kihallgatott és félreértelmezett történetek, az illegálisan beszerzett popzenék vagy a misztikus hőssé emelt rokonok mindenki élményei. Komorabbak, de még univerzálisabbak a Bécsben töltött tinédzserévek, mert a kirekesztettség, a kisebbségi érzés és a sztereotípiák ellen való küzdelem már nem is életkorfüggő élmények. A célközönségnek szánt nyugatiak is megkapják egyébként a magukét, különösen vicces ahogy a tini Marji alter haverjai unottan panaszolják, hogy karácsonyra már megint Nizzába, Hondurasra, síelni stb. kell menniük. A legmókásabb rész az első szerelem - aki addig nem érezte, hogy ez a sztori kicsit róla is szól, az itt adja be a derekát. A Bécsben töltött időszak egyébként a képregényben sokkal hosszabb, rengeteg szuper ötletes epizód kimaradt. Még kurtábbnak tűnik a hazatérés után Marjane korai házassága, kicsit az az érzése a nézőnek, hogy erről nem akar mesélni az alkotó. A képregények adaptációjának egyenetlensége miatt (a gyerekkor kötetből szinte minden átkerült a filmbe) a befejezés kicsit elsietett és a végkicsengés sem teljesen világos. Ha Satrapi előre tudja, hogy ekkora nemzetközi siker lesz a Persepolis, akkor talán a filmet is két kötetre bontotta volna.
A rajzok fantasztikusak és a hagyományos animáció gondos kimunkáltsága miatt megmaradt a képregény azon tulajdonsága, hogy minden kocka önmagában is értékes és nem csak a középpontra érdemes koncentrálni. Hogy a film milyen erőteljes támogatást kapott Franciaországban mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a főbb szerepek szinkronhangjai élő legendák. Chiara Mastroianni és édesanyja, Catherine Deneuve egyaránt remekelnek, de a legemlékezetesebb Danielle Darrieux az idealizált nagyi szerepében; szinte odabújnánk simogató, meleg mamahangjához (ha ez fizikailag lehetséges lenne persze). Üzletileg képtelen ötlet, de érdekes lett volna profi magyar szinkronnal is megnézni a mesét, sőt a francia és a nemsokára bemutatásra kerülő angol mintára a célkorosztályt is jócskán kitágította volna. Őszintén szólva nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mit szólna a Persepolis-hoz egy érettebb magyar tízéves.
Hazánk egyik legkisebb mozifilm-forgalmazójának gratuláció jár, hogy sikerült megcsípniük a cannes-i versenyprogram (állítólag) legdrágább európai filmjét, ami ezennel az itthoni filmes évad legizgalmasabb bemutatóinak sorában is előkelő helyre került. Apró kifogás, de remélhetőleg legközelebb azt is észreveszik, hogy fekete-fehér filmen nem túl praktikus a fehér színű felirat.
Onozó Róbert