Három lúzer a magyar igazság

Értelmes embereknek az utóbbi időben nem készült magyar vígjáték, így kénytelenek voltunk visszaszokni arra, hogy vannak az elszállt szerzői filmek, meg a seggrepacsi-komédiák, és mindenki álszent, aki szerint csak jó film van, meg rossz. De nem, néha azért kiderül, hogy tényleg működhet ez a fajta pontozás is. A Kalandorok ugyanis tényleg csak egy jó film, és pont.

Akár szeretjük bevallani, akár nem, itt, Kelet-Európában még mindig a lúzer a hős - és ez így van jól. Neki legalább hihetünk, és van miért szeretni. A Kalandorok nyerő ötlete az, hogy nem is egy lúzerre építi a cselekményt, hanem háromra: a fiúra, akit épp kidobni készül a csaja, az apára, akit már ki is dobtak, és a nagyapára, aki meg futva menekül az asszonytól. Ez persze csak szép lassan épül fel, és közben az is kiderül, hogy lúzerségüket mennyiben köszönhetik egymásnak. Tökig.

Ül ez a három elviselhetetlen, ügyetlen, önző pasi egy lerobbant tragacsban, és fogalmuk sincs, merre tartanak, mert olyan, hogy haza, épp egyiküknek sincs. Körülöttük a nagy, büdös Kelet-Európa, ahol természetesen mindig történik valami. Úgy értem, valami még szarabb.

Most van az a pont, amikor el fogom veszíteni a józan kritikusi távolságtartásom, és elkezdek szentimentálisan ömlengeni a filmről, mert eszembe jut ez a kép: Haumann Péter, Rudolf Péter és Schruff Milán a kocsiban, látom mindhármuk arckifejezését, és máris érzem, hogy ellágyulok, csak szeretni tudom őket, és legszívesebben én lennék, aki a következő kanyarban megmenti az egész társaságot, még ha ennél nagyobb ostobaságot nem is követhetnék el. Kész megkönnyebbülés, hogy még előttem felbukkan az út szélén Bánfalvy Ági, és az összes nő nevében magára vállalja ezt a küldetést.

Szóval van valami ebben a három emberben (mindegyikben más), amitől annyira a miénk mindegyik, hogy nem lehet tőlük szabadulni. Ők a mi fiaink, férjeink, apáink, és ami ennyire ismerős, az már fáj. Most, hogy így le is írtam, rájöttem, hogy ennél a filmnél jobban talán egy film sem hozta ki belőlem a nőt, de nem azt a nőt, aki vagyok, hanem azt, akik mindannyian vagyunk. És hálás voltam érte, egyenesen büszke voltam rá, hogy ezt a filmet férfiak készítették, férfi írta a forgatókönyvét (Péterfy Gergely), egy férfi rendezte (Paczolay Béla), fényképezte (Pados Gyula), és ezek a férfiak játszották el. Hogy ennyire legalább futotta tőlük, bele tudtak nézni a tükörbe - ez szép.

Schruff Milán, Bánfalvy Ágnes és Rudolf Péter a Kalandorok-ban

És még sok egyéb pillanatért is hálás voltam. Például azért, mert Pogány Juditot újra színésznőnek láttam (istenem, mekkora a különbség a két parasztasszony között, akit a Megy a gőzős-ben, és akit a Kalandorok-ban játszott!), azért is, amit Gáspár Tibor autószerelőként produkált (ugye milyen hihetetlen, hogy ez is még mindig a jelenünk?!); azért az egy képért is, ahogy a három főhös a tűz mellett aludt; azért is, mert ahányszor Erdélyben járok, csak kívülről tudtam megcsodálni a cigányvajdák szürreális villáját; és azt hiszem, mindannyian hálásak lehetünk azért, ahogy ez a film így tudta megmutatni Erdélyt: hogy tényleg ízig-vérig a miénk.

Szóval mostanában, amikor állítólag marha nagy szükség lenne arra, hogy valamiben egyetértsünk, meg hogy valamire úgy érezzük, a miénk, de méghozzá mindannyiunké, akkor nagyon jó volna, ha a Kalandorok nem veszne el a mozikínálatban. Azért is lenne jó, mert annyi örömöt tud adni. És nem hazudik: mi egyelőre tényleg csak ennek örülhetünk.