Woody Allen: Mindig is tragikusnak láttam a világot

A Kasszandra álmával ismét egy remek Woody Allen-film került a magyar mozikba. Az Annie Hall és a Manhattan legendás rendezőjével a legutóbbi velencei filmfesztiválon ültünk le beszélgetni. A 72 éves mester sokat siránkozott azon, hogy mennyire nehéz összekalapoznia a pénzt a filmjeihez, megelégedettséggel nyugtázta, hogy a Match Pointtal végre egy sötétebb hangulatú filmje is sikeres lett, és elárulta, hogy azért dolgozik megállás nélkül, mert különben nagyon hamar elunná magát.

- A Kasszandra álma alapján az a véleménye, hogy minden család egy kicsit a maffiához hasonlít?

- Azért nem, de a rokoni kapcsolat a lehető legmélyebb kötődés. Az emberek nincsenek mindig tudatában, hogy végső soron mindenki csak a családjára számíthat. Nagyon fontos meghozni a szükséges áldozatokat a családért, a lojalitásnak nagy jelentősége van. Lehet, hogy azért látom így, mert egy alsó középosztálybeli, kisebbségi családban nőttem fel, és ez a gondolkodásmód jellemző az alsó középosztálybeli olasz, ír és zsidó családokra is. Ha már az ember gyilkosságra adja a fejét, azt a családjáért tegye.

- Régebben azt nyilatkozta, hogy nehezebb vígjátékot csinálni, mostanában mégis a drámák felé fordult. Mi az oka ennek, talán megváltozott az élete az utóbbi években? Pesszimistább lett, vagy éppen hogy jobban kibékült önmagával?

- Amikor vígjátékokat csináltam, az emberek mindig azt mondták, hogy mélabús, pesszimista a hangulatuk. Úgy vélem, a vígjátéknak mindig van egy szomorú aspektusa, az ember mindig mélabúsan, pesszimistán közelíti meg a dolgokat. Számomra ez állandó, nem vagyok mélabúsabb, mint 30 vagy 50 évvel ezelőtt. Mindig is bonyolultnak és tragikusnak láttam a világot. Mindig is olyan filmeket csináltam, amelyek tükrözik, hogy szerintem az élet isten és erkölcs nélkül való, csakis az létezik, amit az ember magának választ. Mindenki maga felel az erkölcsi döntéseiért. Amikor ez az üzenet egy vígjátékban jelenik meg, akkor a keserű pirulát cukormáz borítja, ugyanazt hallod, de úgy, hogy megnevettet. Amikor egy dráma közvetíti ezt az üzenetet, nem nevetsz rajta, és ugyanaz sokkal szomorúbbnak, intenzívebbnek tűnik.

- Bizonyos filmjeit, például a Hannah és nővérei-t, valamint a Bűnök és vétkek-et filmregényeknek szokta nevezni, de ilyen jellegű filmet már jó ideje nem csinált. El tudja képzelni, hogy forgat még ilyen filmet?

- Igen, nyáron Spanyolországban forgattam egy romantikus drámát. Bár dráma, nem olyan, mint a Match Point vagy a Kasszandra álma, nem tragikus, hanem egy drámai történet szórakoztató elemekkel. Mindkét típusú filmet szeretem. Vígjátékokkal indultam, de most megcsinálhatom azokat a filmeket, amelyeket mindig is szerettem volna, csak korábban nem volt rá lehetőségem. Végeredményben minden azon múlik, hogy az emberek elmennek-e megnézni a filmemet. A Match Point-ot meglehetősen sokan megnézték, ez lett az egyik legnépszerűbb filmem, bevételi szempontból sikeresebb, mint a Manhattan vagy az Annie Hall. Ha a Kasszandra álmá-t is elegen megnézik, akkor lesz lehetőségem még több ilyen filmet csinálni.

- Említette, hogy végre olyan filmeket tud csinálni, amilyeneket mindig is szeretett volna. Mi változott meg az ön számára?

- Korábban az jelentette a nehézséget, hogy a vígjáték volt az erősségem, és nagy volt a nyomás - még a magam részéről is -, hogy ne lépjek ki ebből a műfajból. Ha valamiben jó az ember, akkor hajlamos azzal foglalkozni újra és újra, mert így kényelmes és biztonságos. Egész véletlenül írtam meg a Match Point forgatókönyvét, és úgy volt, hogy New Yorkban forgatom le, de aztán felajánlották, hogy csináljam meg Londonban, és így is lett. Olyan jól sikerült, hogy egy csomó önbizalmat adott abban, hogy ha csinálok sötét hangulatú jó filmet, az is érdekelheti a közönséget. Persze biztos még így is vannak emberek, akik csak vígjátékokat várnak tőlem, de ők a Match Point-ot sem nézték meg és ezt a mostani filmet sem fogják. De ha igazam van abban, hogy az ilyen típusú történetnek is megvan a közönsége, akkor úgy érzem, hogy mindkét fajtát tudom majd csinálni. Ha jó a film, akkor beülnek rá, és a Match Point-tal azt hiszem elértem, hogy ne automatikusan vígjátékot várjanak tőlem, mert egy más jellegű filmem is tetszett nekik.

Scarlett Johansson és Jonathan Rhys Meyers a Match Point-ban

- Sok komikusra hatással volt, például Larry Davidre. Kíváncsi lennék, hogy nézi-e, szereti-e azt a típusú humort, amit többek közt Larry David és Jerry Seinfeld honosított meg a kilencvenes években.

- Nem igazán nézem őket. Larry Davidet ismerem, mert dolgoztam vele egy filmben, de nem igazán nézek tévét, általában már alszom olyankor, amikor ezeket a késő esti műsorokat adják. Amit láttam tőlük, az tetszett, de nehezemre esik elhinni, hogy hatással lettem volna rájuk. Ha megkérdezné őket, biztos nem mondanák azt, hogy én voltam hatással rájuk, azt mondanák, mint minden amerikai komikus, hogy Lenny Bruce vagy Robin Williams volt rájuk hatással. Nem hiszem, hogy benne lennék az amerikai köztudatban mint előadó vagy rendező.

- De biztos tudja, hogy a Seinfeld egyik részében a Kramert alakító Michael Richards kap egy egymondatos szerepet az ön egyik filmjében, és folyton elrontja a felvételt. Van a tévésorozatban egy egész komoly Woody Allen-szál.

- Meglehet, de ilyesmi sok tévésorozatban volt egyszer-egyszer. Ismernek az emberek, ezért néha körém építenek valami poént, amivel nincs is semmi baj, de ez nem jelenti, hogy hatnék a munkájukra. Amerikában a Saturday Night Live-nak volt még nagy hatása, amit nem sokszor néztem, mert elég későn adták, de jelentős hatást gyakorolt az amerikai komédia műfajára. Szerintem, ha megkérdezne fiatal amerikai rendezőket, hogy ki inspirálta őket, Martin Scorseset, Steven Spielberget, Coppolát, Robert Altmant, esetleg Brian DePalmát említenék, nem engem.

- Amikor Ingmar Bergman meghalt, a legnagyobb svéd lap első oldalán ott díszelgett, hogy "Woody Allen tiszteleg kedvenc rendezője előtt". Arra használták az ön nevét, hogy közöljék: ha Woody Allen azt mondja, Bergman nagy rendező volt, akkor nagy rendező volt. Ön pedig úgy beszél, mintha a hazájában nem tekintenék önt nagy rendezőnek.

- Én úgy látom, hogy Bergman sokakra hatott - rám egész biztosan -, de engem ezerből ha egy rendező említene úgy, mint valakit, aki hatással volt a munkájára.

- Mi újat hoz a filmjeibe, hogy Európában forgat, és nem New Yorkban? Más maga a munka?

- Más, de csak egy kicsit. London és Barcelona, a két város, ahol dolgoztam, meglehetősen hasonlít New Yorkra. Mindkettő kozmopolita nagyváros, hatalmas forgalommal, rengeteg emberrel, sokféle kultúrával, színházakkal, mozikkal, éttermekkel, múzeumokkal és erős filmes közösséggel. Szóval nem annyira más. Bármelyik amerikai filmes forgathatna itt is. Martin Scorsese forgatott már Rómában, és azt hallottam, hogy ha minden igaz, Jim Jarmusch készül Barcelonában forgatni - ezek felcserélhető helyszínek. Ha Szomáliában kéne forgatnom, az teljesen más lenne, és valószínűleg nem is lennék rá képes.

- De ad valami többletet?

- Igen, mert az ember olyan helyszíneket ismer meg, amelyeket korábban még nem használt, és ezek stimulálják. Megírok valamit New Yorkban, de fogalmam sincs, hogy mi vár rám Barcelonában. És amikor helyszínt keresek Barcelonában, hirtelen meglátok egy gyönyörű Gaudí-épületet, amiről otthon, az ágyamban nem tudtam, és nem írtam bele a forgatókönyvbe, úgyhogy gyorsan hazamegyek és megváltoztatom a könyvet. És ez folyton megesik, mert az európai városok nagyon egzotikusak az amerikai közönség számára. Mindez persze nem csak Londonra és Barcelonára, hanem például Rómára vagy Párizsra is igaz. Mi New Yorkot és Kaliforniát szoktuk meg, és a többi amerikai nagyváros nem különbözik tőlük karakteresen. Viszont, ha valaki New Yorkból hirtelen Barcelonában vagy Párizsban találja magát, fejbe vágja a különbség.

Ewan McGregor a Kasszandra álma című filmben

- Számomra a Kasszandra álma nagyon hasonlít a Match Point-hoz, ön szerint is?

- Szerintem csak annyi a hasonlóság, hogy mindkettő gyilkosságról szól, de persze a Kasszandra álma közelebb áll a Match Point-hoz, mint az Annie Hall-hoz. A Match Point egy profi teniszezőről szól, aki szerelmes lesz egy lányba, elveszi, de szeretőt tart, ami elkezdi fenyegetni a házasságát, ezért meg kell ölnie a szeretőjét. Ez pedig két testvérről szól, akiknek egy szörnyű tettet kell végrehajtaniuk a nagybátyjuk kedvéért. Tehát a két történetben semmi közös nincs. Az egyik felsőbb osztálybeliekről szól, a másik munkásosztálybeliekről. Az egyetlen hasonlóság szerintem, hogy megölnek valakit, és hogy a gyilkos büntetlen marad. Jonathan Rhys Meyerst sem kapják el, és Tom Wilkinson is megússza ép bőrrel. Megszabadul a fickótól, akitől meg kell szabadulnia, azok is kikerülnek a képből, akik elvégezték neki a piszkos munkát, neki meg kutya baja. A történet viszont két fivérről és a barátnőikről szól, és a nagybátyjukhoz kapcsolódó erkölcsi dilemmáról, amivel szembe kell nézniük.

- A sikerei ellenére ön mindig nehezen talál finanszírozókat a filmjeihez. Európában ez könnyebben megy?

- Nekem ez mindig nehezen megy. A Match Point például nagyon sikeres volt, és utána azt hittem, hogy bármit csinálhatok, de mégsem volt könnyű. Mindig is nehéz volt összeszedni a filmjeimre a pénzt, mert az emberek nemigen hajlandók arra, hogy egy papírzacskóban átnyújtsák nekem a pénzt, és azt mondják, hogy "viszlát, jelentkezz, amikor kész a film". Ehelyett azt mondják, hogy "rendben, adok rá pénzt, de miről szól a film?". Én pedig nem szeretek erre a kérdésre felelni. Akkor azt kérdezik: "legalább azt megtudhatnánk, hogy kik szerepelnek benne?" - hogy meggyőződjenek róla, nem a nővéremet vagy a taxisofőrömet teszem bele. "Lesz benne olyan színész, akit ismerünk?" És én erre sem szeretek felelni. Szóval olyan embereket keresek, akik odaadják a pénzt és egyszerűen azt mondják, hogy "megbízom benned, sok filmet csináltál már, szeretem a filmjeidet, nesze a pénz". És nem is kérek sokat. Mindenki 40-50-90 milliókból csinál filmet. Épp most csináltak egy 200 milliós vígjátékot. Nekem pedig csupán 15 millió dollárra van szükségem. Legalábbis nagyjából. Néha 14-re, néha 16-ra, de a 15 szép kerek szám. És mindig vért izzadok, mire összeszedem.

- Nem vagyunk hozzászokva, hogy a "bevétel" kifejezést halljuk az ön szájából. Ez most kezdte el foglalkoztatni?

- Igazából nem nagyon tudom a filmjeim bevételi eredményeit, csak azt tudom, hogy nehezen szedem össze rájuk a pénzt. Miután elkészültem egy filmmel, nemigen tudom, hogy a gyártó keresett-e vele vagy sem, én sosem keresek rajtuk. Az anyagi részéhez sosem értettem igazán, sose láttam bele a komplikációkba, hogy kölcsönt vesznek fel egy banktól, aztán azt kamatostul kell visszafizetni, és így tovább...

- Ez azt jelenti, hogy nem forgathatta volna le a Kasszandra álmá-t sztárok nélkül?

- De igen, bárkivel leforgathattam volna. Ezért nehéz tető alá hozni a filmjeimet. Ha odamennék valakihez, és azt mondanám, hogy Ewan McGregorral és Colin Farrell-lel fogok dolgozni, könnyű dolgom lenne. De odamegyek, és nem mondom ezt. Azt mondom, hogy van egy sztorim, amit nem mesélek el, és még nincsenek szereplőim, lehet, hogy benne lesz Ewan McGregor és Colin Farrell, de az is lehet, hogy két teljesen ismeretlen színésszel fogok dolgozni. Emiatt vagyok bajban. Ha hajlandó lennék úgy odamenni, hogy kész a forgatókönyv és elolvashatják, vagy úgy, hogy nem olvashatják el, de Brad Pitt játssza a főszerepet, akkor már vágnák is hozzám a pénzt. E nélkül nehéz megszerezni.

- Úgy tűnik, nagyon foglalkoztatja önt a brit osztályrendszer. Miért érdekli ez a téma?

- Az osztályharc automatikusan megjelenik ezekben a történetekben. Ahhoz, hogy sebezhetővé tegyem a két főszereplőt, szegényeknek kellett lenniük, és így munkásosztálybeliekről szól a film. Londonban nagyon nyilvánvaló jelei vannak az osztályrendszernek, nehéz nem eszrevenni. Amerikában nagyon népes a középosztály, a munkásosztály jócskán lecsúszott, a felsőbb osztálybeliek pedig irdatlanul gazdagok. Angliában az emberek arra hajtanak, hogy felsőbb osztályba lépjenek, míg Amerikában mindenki csak a pénzre megy, mert úgyis a középosztályban maradnak. Ez a két srác Amerikában a középosztályba tartozna, ahogy én is középosztálybeli vagyok, mert nincs vagyonom, de nem is szűkölködöm. Érdekes, hogy Angliában még átjárhatók az osztályok, Amerikában sokkal kevésbé.

Colin Farrell a Kasszandra álma című filmben

- Hol maradt a jazz ebből a filmből?

- Először Miles Davis zenéjét akartam használni. Van is a filmben egy jelenet, amikor Colin és a felesége nézegetnek egy házat, és Colin mondja, hogy de jó, egy ilyen házban végre tudnék gyakorolni a trombitán. Arra gondoltam, hogy lehetne valami kapcsolat a film zenéje és Colin trombitajátéka között. De amikor kész lett a film és felhívtuk a lemeztársaságot, kiderült, hogy Miles Davis felvételeinek annyira drágák a jogai, hogy nem fért bele a költségvetésbe.

- Tehát megbízott egy kóklert a zenével?

- Nem, megkerestem az egyetlen megfizethető zsenit. Kapcsolatba kerültem Philip Glass-szal, aki megnézte a filmet és nagyon belelkesedett, azt mondta, feltétlen szeretne dolgozni rajta. De ha lett volna elég pénzünk, akkor Miles Davist használtam volna és jobban kihangsúlyozom Colin rajongását a trombitáért.

- Miles Davistől melyik számokat használta volna?

- Valószínűleg azokat a felvételeket, amelyeket Gil Evansszel együtt készítettek. Érdekes lett volna azt a sötét, melankolikus hangzást szerepeltetni a filmben. Persze az is lehet, hogy miután belerakom azt a sok Miles Davist, megnéztem volna a filmet, és kiderül, hogy egyáltalán nem működik a dolog, de eddig sosem jutottam: a gyártásvezetőm egyből mondta, hogy felejtsem el Davist, mert sosem lesz rá pénzünk.

- Megszoktuk már, hogy minden évben ír, rendez, majd népszerűsít egy filmet. Nem kapja néha azon magát, hogy szívesen kiszállna egy évre ebből a mókuskerékből, és csak pihenne vagy a könyvtárban lógna? Vagy szüksége van erre a felfokozott munkatempóra?

- Valóban szeretek dolgozni. Nem muszáj forgatnom, de valami munkát kell végeznem. Ha elzárnák a csapot, és nem csinálhatnék több filmet, akkor valószínűleg színdarabokat vagy könyveket írnék. Mert mit lehet csinálni, ha felkel az ember reggel? Semmit. Sportolni maximum negyvenöt percig tudok, mielőtt elunnám. Elviszem a gyerekeket az iskolába, a feleségem teszi a maga dolgát, sétálhatok egyet vagy elmehetek múzeumba, de ezt hányszor lehet megtenni? Így végül mindig az van, hogy hazamegyek és leülök írni, mert nincs más tennivalóm.

Varga Ferenc
Velence, Olaszország

Hálás köszönet Bujdosó Borinak és Danyi Orsinak