A fetisiszta Tim Burton vért kiált

Ismét együtt az összeszokott baráti társaság: Tim Burton, Johnny Depp és Helena Bonham Carter egy újabb varázslatos mesével kápráztatnak el bennünket. Talán egyeseket riaszt, hogy a Sweeney Todd musical, másokat pedig taszít a vér, de én azt mondom, kár lenne ilyen csacskaságok miatt kihagyni az év legszórakoztatóbb filmjét.

Szinte törvényszerűnek tűnik, hogy a sötét mesék mestere (Az Álmosvölgy legendája, Ollókezű Edward) rátalált Stephen Sondheim musicaljére, a családja tönkretevéséért bosszút esküdő és sorozatgyilkossá váló borbély 19. századi történetét akár Burton is írhatta volna, annyira illik a világába.

A magát Sweeney Toddra átkeresztelt Benjamin Barker (Johnny Depp) hosszú évek után visszatér Londonba, a városba, ahol mindent elveszített, és ördögien jól működő vállalkozásba fog Mrs. Lovett-tel, (Helena Bonham Carter) a megözvegyült pitekészítővel. Háromszintes házuk emeletén Todd borotvája küldi halálba a kuncsaftokat, akik a praktikus hátradönthető szék és egy csapóajtó segítségével a pincében felállított titkos húsüzemben landolnak, hogy aztán a földszinti boltban fenséges húsos piték készüljenek a nem mindennapi alapanyagból.

Az embergyűlölő Todd válogatás nélkül gyilkol, de igazi célpontja a kígyótermészetű Turpin bíró (Alan Rickman), aki felesége halaláért és időközben felcseperedett kislánya életének megrontásáért felelős. Természetesen míg eljutunk a főellenségig, nagyon sok vörös, ragadós, lendületesen fröccsenő vér elfolyik - Burton és látványbrigádja gondoskodik róla, hogy az utolsó cseppig kiélvezhessünk minden egyes toroknyisszantást. Burton imád veszélyes tárgyakat adni Depp kezébe, ami anno Edward ollója volt, az most egy gyönyörű ezüst borotvakészlet. A borotvánál tökéletesebb fétistárgyat keresve sem lehetne találni, nem pusztán veszélyes, hanem kihívó, merész és főleg: férfias. Adja magát az értelmezés: az éles tárgy a pénisz szimbóluma, nem csak azért, mert behatol a bőr alá, hanem mert a fékevesztett borbély ennek segítségével szerzi vissza férfiasságát, amitől megfosztották, amikor elvették tőle feleségét és lányát, és így akaratán kívül is csődöt mondott családfőként.

Helena Bonham Carter és Johnny Depp a Sweeney Todd-ban

Burton filmjei mindig érzékiek olyan értelemben, hogy nem csak a látást és hallást, hanem szinte a többi érzékünket is igénybe veszik, emlékezzünk például a Charlie és a csokigyár dús babaszíneire - az egy cukros, ragacsos ízű-illatú film volt. A Sweeney Todd természetesen vér- és hússzagú, de már-már tapintható is: a díszlet és a kosztüm, a ház, a borotvakészlet és a hátradönthető szék, Todd fehér csíkkal aláhúzott fekete üstöke és Mrs. Lovett csipkedekoltázsa többre hivatottak a puszta hangulatteremtésnél, a tárgyi környezet szinte a színészekkel egyenrangú szereplőjévé válik a történetnek. Az egész olyan, mint egy ezer részlettel tarkított, háromdimenziós mesekönyv, amibe tömény élvezet belelapozni is.

Depp és Bonham Carter nélkül persze nem sokra menne a tárgyimádó Burton, de két főszereplője közt tombol a kémia, minden pillanatban öröm őket együtt látni a vásznon, és igen, az éneklést is szépen megoldják mindketten. A mélabús Todd és a mindent túlélő, energikus Mrs. Lovett közti viszony folyamatos mozgásban van, és a két kiváló alakításnak köszönhetően lényegesen árnyaltabbá válik, mint amit egy musicalmesétől elvárnánk. Rickman és a fennhéjázó olasz borbélyt játszó Sacha Baron Cohen is tökéletesek, csak a Todd felnőtt lányát alakító Jayne Wisener és szerelme, a lányos megjelenésű Jamie Campbell Bower (mindketten újoncok a vásznon) nem tudnak lépést tartani a nagyokkal, és így az ő száluk menthetetlenül elsikkad.

Ha mindez túlságosan komoran hangzana, hát nem az. Burton most is ugyanolyan finom, de persze éjfekete humorral nyúl figuráihoz, mint máskor, és sikeres, mint mindig. Eléri, hogy közben folyton felnevessünk, és a végén mégis halálosan komolyan vegyünk mindent, ami történt.