Az utolsó csepp vérig

Ha Paul Thomas Anderson-filmre ülünk be, egy dologban biztosak lehetünk: ez a rendező sosem áll meg 90%-nál. Korábbi munkáiban (Boogie Nights, Magnólia, Kótyagos szerelem) és a Vérző olajban ez a megalkuvásmentes maximalizmus a közös, mindig sokat markol és mindig sokat is fog.

A Vérző olaj két és háromnegyed óra alatt egyetlen figurára, Daniel Plainview-ra (Daniel Day-Lewis) koncentrál, akinek az életéből nagyjából negyven évet ölel fel a cselekmény. Ott kapcsolódunk be, amikor a 19. század végén teljesen egyedül, megszállottan dolgozik egy bányaakna mélyén, és saját fizikai épségét sem kímélve ezüstöt hoz a felszínre, és odáig kísérjük el, amíg az olajkitermelésből meggazdagodott öregemberként hatalmas házában ismét végleg magára marad. Plainview útja a két élethelyzet közt nyílegyenes, egy olyan emberről van szó, akinek nincs szüksége (majdnem) senkire - "gyűlölöm a legtöbb embert" -, az a motiváció, hogy a siker elérésével és összes vetélytársa legyőzésével lerázza magáról az emberi kapcsolatok béklyóját, egész életére elegendőnek bizonyul.

Plainview a film elején örökbe fogadja egyik balesetben meghalt munkása kisfiát, és ez a gyerek (Dillon Freasier) lesz az egyetlen horgony, ami a normális léthez láncolja és féken tartja a démonait. Amikor - részben kényszerűségből - megválik tőle, elkezdődik a személyisége szétbomlása. Mielőtt idáig eljutnánk, tanúi leszünk, ahogy Plainview szép lassan felépíti olajbirodalmát, amelynek során nem riad vissza a földjeiktől áron alul megváló farmerek kihasználásától és ellenfelei eltiprásától sem. Fő ellenlábasára egy fiatal, karizmatikus prédikátorban, Eli Sunday-ban (Paul Dano) lel, aki szépen gyarapodó egyházközséget hoz létre a városkában, ahol Plainview tevékenykedik. Sunday igazából semmiben nem akadályozza Plainview-t (mindenki közös érdeke, hogy az olajpénzből felvirágozzon a város és a templom), jelenléte az olajbányász számára mégis tűrhetetlen, mert transzszerű állapotokig elmenő szertartásaival hatalmat gyakorol az emberek felett, akiknek csakis Plainview irányítása alatt kellene állniuk.

A két ugyanabból a fából faragott, mások manipulálásával érvényesülő férfi egymás elől szívja el a levegőt, és konfliktusukba már kezdettől bele van kódolva a film fináléjában bekövetkező tragédia. Plainview-t a közelgő végzet érzete kíséri végig, hogy ennek szorítása sosem oldódik, abban nagy szerepet játszik az idegesen vibráló, hihetetlenül drámai, a 20. század második felének avantgarde szerzeményeire emlékeztető kísérőzene, amely Jonny Greenwood (a Radiohead gitárosa) kiváló munkáját dicséri.

Dillon Freasier és Daniel Day-Lewis a Vérző olaj című filmben

Érdekes kettősség vonul végig a filmen: minden Plainview körül forog, és Day-Lewis döbbenetes jelenléttel, egyformán uralja a vásznat a közelképeken, amikor minden egyes szemvillanása velőig hatoló, és akkor is, amikor csak távolról, hátulról látjuk a sziluettjét félsötétben, még sincs olyan érzésünk, mintha nagyítóval tanulmányoznánk egy (beteg?) embert. Anderson nagyvonalúsága (két példa: Robert Elswit gyönyörű tájképei, amelyek tágra nyitják a történetet és az átugrott események és időszakok, amelyek konkrétumai nélkül is minden a helyére kerül) szinte eposzi léptékűvé emeli Plainview útját, ami úgy válik egyetemes jelentőségűvé, hogy a rendező ezt nem rágja a szánkba. Nem csak Amerika egész modern kori történelmét olvashatjuk ki belőle, ha akarjuk, hanem az emberi természetre vonatkozó általános érvényű tanulságokat is; viszont Anderson sokkal elegánsabb alkotó annál, hogysem ezeket ki is mondaná.

Hogy mennyire elegáns, arra a film fináléja alatt jövünk rá igazán, amikor a korábbi tempót és hangnemet sebészi pontossággal metszi el, és döbbenetet vagy éppen fuldokló röhögést kiváltó, groteszkbe hajló jelenettel koronázza meg művét. A várt tragédia úgy sújt le, ahogy sosem vártuk volna, mert mi csak naiv kis nézők vagyunk, Anderson viszont megmutatja nekünk, hol a 100%.