Tükörbe bámulva

Dettre Gábor filmje, a Tabló a klasszikus kívülálló volt a Szemlén. Minden kockájában független az egész magyar filmszakmától, a divatirányzatoktól, a művészkedéstől. Egy megrendítően nyers film arról, ami az orrunk előtt van.

Minden Szemlének megvannak a favorit filmjei, és minden korszaknak a favorit rendezői. Dettre Gábor sosem tartozott közéjük, és ez már legújabb filmje sajtóvetítésén is meglátszott. Mérsékelt volt az érdeklődés, ő pedig kiállt a megjelentek elé, és hálálkodott azért, hogy eljöttek. Az ember tulajdonképpen már akkor úgy érezhette, hogy történt valami. Itt áll egy filmrendező, aki nekünk mond köszönetet.

Most én mondok köszönetet neki, mert ha a Tabló nincs, én nagyon csalódottan búcsúzom a Szemlétől. Ha kezd is ügyesebb lenni a kamerakezelés, a dramaturgia, a színészvezetés és a többi filmnyelvi eszköz, mind nem sokat ér, ha a rendezőnek nincs mit mondania. Az utóbbi időben mintha mindenki csak a forma tökéletesítésén fáradozott volna - nem mondom, ezen a téren is volt mit fejlődni. De az ügyes rendezőnél még sokkal ritkább a költő.

Dettre Gábor azért keresztelte át a filmjét Tabló-ra - az eredeti címe Romazsaru volt -, mert nem akart félreértést: ez a film az utóbbi idők lenyomata. Így élünk Magyarországon az ezredfordulón. Ha egy külföldinek kellene elmagyaráznom, milyen is ez a megtépázott közhangulat, amire most már külön is panaszkodik mindenki, ezt a filmet mutatnám én is. És közben szomorúan lesütném a fejem.

A Tabló tulajdonképpen egy krimi. Ha lecsupaszítjuk, még akár egy klasszikus hollywoodi sztorit is felfedezhetünk benne: a főhős egy kisebbségi sorból származó zsaru, Zafír (itt cigány, Amerikában biztos fekete lenne), aki egy külvárosi gyilkosság felgöngyölítésén dolgozik. A szálak abba a közegbe vezetnek, amit jól ismer: a kirekesztett, lecsúszott, lezüllött emberek közé. Zafír iszonyúan szeretné, ha ennek az ügynek nem az egyik kallódó cigány volna a vádlottja, és ez nem is látszik logikusnak. Tovább kutat, noha a főnöke szívesebben látná gyorsan lezártnak az ügyet. Addig nyomoz, amíg meg nem találja a valódi gyilkost, és közben kábítószer-terjesztésbe és rendőrségi korrupcióba botlik - ahogy az ma már egy hollywoodi filmnél is teljesen hétköznapi. Ezt már csak a főhős szerelmes vergődésével lehet Kelet-Európában megfejelni. Meg az egész magyar valósággal, amit Kertész Ákos forgatókönyvíró eredetileg egy regényben (A gyűlölet ára) tökéletesen leképezett.

Ami viszont Amerikában csak kulissza volna, az itt főszereplő: a közeg, amiben a történet bonyolódik. Az emberek, akikkel és akik körül a bűneset zajlik, a házak, amelyeknek a falai között történik, a rendőrőrs, ahová a szálak befutnak. Rég láttam ilyen lesújtóan hiteles valóságot a vásznon.

Ez egyrészt a remek dialógoknak köszönhető, amelyek mellesleg rengeteg poént tartogatnak, de aztán az ember valahogy mégsem ezekre emlékszik. (Pedig A nyomozó-n kívül egyedül ezen a filmen hangzott fel spontán taps a moziteremben.) Másrészt a remek színészeknek, élükön Mucsi Zoltánnal, akinek már nagyon hiányzott egy ilyen kaliberű szerep. Szinte minden egyes jelenetben megdöbbentő pillanatok sorakoznak, és a hatásuk éppen attól olyan erős, hogy annyira mélyen igazak. Más filmekben a káromkodás túlzásnak, színészi megúszásnak vagy jópofáskodásnak hat (gondoljunk csak Vajdai Vilmos bármelyik filmes szereplésére), itt része az emberek egymás közti közlekedésének, így tudnak csak kommunikálni egymással. Már régen elvesztettük a kultúránkat.

Csuja Imre a Tabló-ban

Mindenki a végeken él, mindenki mérhetetlenül elnyúzott, elgyötört, totális elhanyagoltság és tompultság uralkodik a városon, ami magától értetődően szül irigységet, gyűlöletet, dühöt és rasszizmust. És valahogy ezen a mocskos, bűzlő gombolyagon is keresztül tud hatolni a szándék, hogy legalább ez az egy ügy oldódjon meg tisztességesen. Ül három ápolatlan, pocakos, alkoholista zsaru (Hollósi Frigyes, Újlaky Dénes és Csuja Imre) egy áporodott irodában, és iszogatás és bagózás közben valahogy kiköpik magukból a megoldást. Hihetetlenül pátosz nélküli, banális dolog ez is, valamiért ezt most megfejtették, még az sem számít, ki volt benne közülük. A film egyik legerősebb jelenete, és nincs benne semmi kunszt.

A másik maradandó jelenet Zafír (Mucsi Zoltán) és a nevelőapja (Keres Emil) között zajlik arról, hogy számít-e, ki minek születik, arról, hogy mi a szerelem, és hogy mikor jön értünk a halál. Igazán nem hosszú dialóg, mégis olyan gazdag, hogy az ember beleborzong.

Szívesen mesélnék még sokáig a filmről, mert szépség is van benne (például egy gyönyörű szerelmi szál), és annyi izgalmas karakter jön-megy a vásznon. Élmény az a sok igaz pillanat a színészektől - például Tordy Géza mint magyar Jack Nicholson tökéletes. De nagyon hosszúra nyúlna, mert egytől egyig hagytak maguk után nyomot. Azért azt még el kell mondanom, hogy Dettre Gábor felfedezett egy valóságos angyalt a filmnek: Fátyol Kamillát, aki úgy néz ki, mint Szűz Mária, és természetesen egy prostituáltat alakít. Nem tudom, kívánjak-e neki hosszú karriert a filmezésben, mert az biztosan a tisztasága rovására menne.

Mucsi Zoltán és Fátyol Kamilla a Tabló-ban

A Tabló-val tulajdonképpen csak a baj, hogy nagyon hosszú, és egy idő után a sok apró részlet bekebelezi a sztorit, már nem látunk ki a káoszból. Dettre ugyan azt szeretné, ha a sztori egyáltalán nem számítana, de én remélem, hogy ő nem megy át olyan rendezőbe, aki legközelebb már történet nélküli, párbeszéd nélküli, hosszú hallgatásokkal és bamba arcokkal teli filmet fog forgatni a nagy egyetemes igazságról. Abban a táborban már vannak elegen. A sztori fontos a nézőnek, az vezet minket, különben elalszunk. Én rendszeresen.

De sajnos attól tartok, a Tabló-nak az sem lesz elég, hogy egyelőre még van sztorija. Nem lesz sem fesztiválgyőztes, sem közönségsiker, néhány emberhez jut csak el. Nekik viszont meglesz az az élményük, hogy egy félelmetes, sötét gödör mélyére láttak.