Gigor Attila: Nem tudom, hogy kell valakit huzamosabb ideig elviselni

Igaz, hogy Gigor Attilával bő egy hónapja, a Filmszemlén is beszélgettünk első nagyjátékfilmje, A nyomozó kapcsán, de egyetlen lehetőséget sem mulasztunk el, hogy az ország legszimpatikusabb fiatal rendezőjével csevegjünk, ezért most korábbi rövidfilmjeiről és legújabb munkáiról faggattuk. Attila elárulta, hogy számára a foghúzáshoz hasonló érzés visszanézni régebbi kisfilmjeit, de ennek ellenére szívesen beavatott minket a csellózó birodalmi rohamosztagosnak és a nukleáris parák kiirtásának kulisszatitkaiba.

- Az első kisjátékfilmed a 2003-as Napló volt, amit sehol nem lehet megnézni. Mondanál róla pár szót?

- Petrányi Viki (Mundruczó Kornél rendező állandó producere és alkotótársa - a szerk.) kapott egy díjat, ami egy bizonyos összeggel járt, amit egy fiatal filmesre fordíthatott. Akkor másodéves voltam a főiskolán, és engem választott. Kornéllal kitalálták nekem azt a feladatot, hogy kapok egy hónapra egy super 8-as kamerát meg nyersanyagot, és írjak egy naplót. Annyi volt a megkötés, hogy muszáj minden nap három órát forgatnom. Ebből vágtam össze a végén a Napló című rettenetet, ami egyszer lement a Toldiban, de túlságosan személyes volt.

- Olyan volt, mint egy videoblog?

- Így van, egész pontosan az, csak akkor még nem tudtam, hogy létezik ilyen műfaj. Önreflektáltam gátlások nélkül, ami egyáltalán nem egészséges. Nem szívesen mutogatom, mert elkövettem azt a hibát, hogy csináltam egy olyan filmet, ami nem a nézőknek készült, hanem magamnak. A toldis vetítésen odalépett hozzám egy lány azzal a szöveggel, hogy "szia, én az unokatestvéred vagyok". Soha az életben nem találkoztunk előtte, de ő konkrétan felismerte a filmben a gyerekkori házunkat, pedig nem azt forgattam le, hanem Helsinkiben láttam egy házat, ami valamiért arra emlékeztetett, és ő rájött, hogy azért tettem bele a filmbe.

- Az ezt követő munkád, a Postcard from Budapest az Európa Filmdíj 2003-as átadójára készült, ugye?

- Akkor vezette be az Európai Filmakadémia, hogy filmdiákokat kérnek meg rá, hogy a díjátadó gálájukon az átvezető spotokat készítsék el. Kitűnő osztálytársam, Mátyássy Áron nem ért rá, és ő ajánlotta, hogy hívjanak fel engem. Épp a főiskola számítógéptermében unatkoztam, amikor kaptam egy telefont, hogy nincs-e kedvem vasárnap Wim Wendersszel ebédelni (ő az Európai Filmakadémia elnöke - a szerk.). Kimentünk, rajtam kívül, azt hiszem, még heten voltak mindenhonnan Európából, és senki nem tudta, hogy miről van szó. Elvittek minket ebédelni, ott találkoztunk az ősz mesterrel, aki elmondta, hogy mindenkinek a nemzetéhez kapcsolódó klipet kéne csinálnia. Nem volt rá pénz, ők főleg archív felvételekhez való hozzájutásban tudtak volna segíteni, és abból kellett volna összevágni valamit, lehetőleg az Európai Filmakadémiához kötődő emberekről. Hazajöttem, és inkább írtam három rövidke történetet, ami nagyon tetszett nekik, és arra már pénzt is adtak. Az első megbeszéléstől a vetítésig egy hónap telt el. Nagyon-nagy rohanás volt, de szép és tanulságos munka volt.

Nézd meg a Postcard from Budapest című kisfilmet!

- Miért épp a filmben szereplő három operatőrt választottad?

- Máthé Tibort azért, mert jelölték Európa Filmdíjra, ő filmakadémiai tag, Zsigmond Vilmost azért, mert Oscar-díjas, Illés Papi bácsit pedig azért, mert ő minden magyar operatőr atyja, a főiskola alapítói között volt.

- Beleszólt valamennyire a filmbe?

- Csak annyit, hogy jó lenne, ha három óra alatt végeznénk, mert az ő lakásukban forgattunk az ő feleségével. Ezt is Herbai Máté vette föl, mint A nyomozó-t, és neki remegett a keze, Illés Gyuri bácsit bevilágítani azért egyfajta felelősség. Nagyon aranyos volt, ott ült az asztalnál türelmesen, várta, hogy világítsák be, aztán mondta, hogy nem is gondolta volna, hogy az operatőri szakma ilyen macerás. Azzal áltatom magam, hogy ha picit több idő lett volna, akkor talán szellemesebb történetek jutnak eszembe, meg jobban ki tudtuk volna dolgozni, de a Gyuri bácsis részre azért így is nagyon büszke vagyok.

- Az Ember a tükörben volt az első komolyabb rövidfilmed.

- Igen, az volt az első, amivel már nem tehettem meg, hogy nem vállalom föl, bár még az is erősen tanulópénz. De azt már megmutattuk fesztiválokon, és beválogatták a Szemlére is. Az első és eddigi utolsó adaptációm volt, a Fredric Brown nevű kevésbé ismert science fiction-szerző négyoldalas novellájából.

Nézz meg egy részletet az Ember a tükörben című kisfilmből!

- Miért épp ezt a novellát adaptáltad?

- Egy Gyilkos idő című sci-fi antológiában volt ez A tükörterem című novella, aminek az az alaphelyzete, hogy egy pasas, mielőtt visszautazik az időben, üzenetet küld magának, hogy elmagyarázza, mi a helyzet. Az ötvenes években íródott, úgyhogy nem videoüzenetet küld, mint a filmben, hanem levelet hagy magának a szobában. Nagyon-nagyon jól van megírva, de elsősorban a hidegháborús nukleáris parára van ráfűzve, arról szól, hogy addig sokszorosítja magát az illető, amíg az emberiség meg nem érik arra, hogy a találmányait valami szebb dologra használja. Engem pedig inkább az emberi aspektus érdekelt, hogy hogyan éli meg ezt a mi szereplőnk. Három nap alatt forgattuk Fillenz Ádám operatőr osztálytársammal. Nemrég futottam bele, és inkább nosztalgikus volt, mint kínkeserves, de azért én ezeket most már úgy nézem, mintha a fogamat húznák.

- Miért?

- Láttad? Szarrá van pofázva. Van benne az a hosszú monológ. Volt egy olyan ötletem, hogy a filmet végigkamerázó öregember szerepére megkeresnék egy igazán nagy színészt, és megnézném, hogy hogyan jön át a játéka úgy, hogy fizikai valójában nem látjuk, csak ő veszi fel a képet, én nem is mondom meg neki, hogy mit mutasson a kamera. Ő kamerázza végig, miközben mondja a monológot. Aztán ez nem így történt, mert megkerestem Darvas Ivánt, akivel életem egyik legszebb kétórás beszélgetését folytattam, de nem vállalta el. Nem is igazán értette, hogy mi ez az egész, de borzasztó kedves volt. Aztán még megkerestem egy-két embert, de végül is úgy döntöttünk, hogy Ádám veszi föl azt is, és a fantasztikus Solymosi Attila, aki kameratechnikus a főiskolán, felmondja a monológot a gyönyörű orgánumával.

- Mit csinálnál most másképp?

- Sokkal rövidebb lenne, még többet kihúznék a monológból. Sokkal közelebb mennék Krisztiánhoz (Kovács Krisztián, a film főszereplője - a szerk.), sokkal többet kellene játszania. Én többek közt azt látom abban a filmben, hogy mennyire féltem a színésztől. Effektíve nincs benne közeli, tehát fizikailag se mertem közel menni hozzá, és az azért nagyon beszédes.