Vérszagra gyűlő nézők

A fekete humor nagymesterei ezúttal nem viccelnek: kőkemény western-fogócskájuk szórakoztató thrillerbe bújtatott értekezés az erőszak természetéről és a mozinézők vérszomjáról. Az idei Oscar-fődíjas Nem vénnek való vidék reménysugár ugyan a filmvilágnak, de lehangoló korrajz az emberiségnek.

Mivel a többnyire csak lelkes rétegközönségre számot tartó"az új Coen-testvérek film" helyett "2008 Oscar-díjas filmjéről" beszélünk, nem árt egy pillanatra áttekinteni, hogy hogyan koronázta az év legjobb filmjévé a Nem vénnek való vidék-et az a testület, ami korábban arról volt híres, hogy a röviden összefoglalható "a rasszizmus rossz" vagy "a háború rossz" üzenetekre, esetleg a megkésett életműdíjszerű ovációkra utazott. A kritikusi és szakmai kamarai díjak letarolása és a fesztiválsikerek után az utolsó pillanatig nem lehetett százszázalékos bizonyossággal lefogadni, hogy a konzervatívnak tartott Amerikai Filmakadémia is behódol Coenék csúcsteljesítményének.

Míg a cannes-i filmfesztiválon már nyertek Arany Pálmát (Hollywoodi lidércnyomás) és három ízben rendezői díjat (Hollywoodi lidércnyomás, Fargo, Az ember, aki ott se volt), hazájukban inkább csak kuriózumként tekintettek a testvérekre, általában inkább forgatókönyvírói teljesítményüket méltatva. Érdekes egyébként, hogy pont a Nem vénnek való vidék tért haza üres kézzel tavaly Cannes-ból olyan filmek ellenében, mint a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap (amit Oscar még egy jelölésre sem méltatott) vagy a Szkafander és pillangó (Julian Schnabelt az Oscar rendezői kategóriájában legyőzték Coenék). Pedig a májusi filmfesztivál után a tengerentúli sajtó már extázisban őrjöngött, hogy íme, itt van Ethan és Joel eddigi legjobb filmje, az amerikai társadalom szikár és kíméletlen kórképe egy macska-egér játék köré konstruált thrillerben elrejtve.

A lelkesedés egyáltalán nem volt alaptalan, de szkeptikusan vártuk, hogy vajon szélesebb közönséghez is eljut-e majd ez a több szinten is briliánsan működő történet. A pozitív kritikák díjakra váltása mindenesetre jó taktikának bizonyult és az is a Nem vénnek való vidék malmára hajtotta a vizet, hogy az év másik legméltatottabb filmje, a szintén 8 Oscar-jelölésben részesült Vérző olaj mellett a visszafogottabb, kevésbé bizarr választásnak bizonyult. Mindkét film tagadhatatlanul amerikai történet egyébként, mindkettő véres és brutális, és mindkettő felejthetetlenül ellentmondásos végkicsengést tartogat a mit sem sejtő néző számára. Hogy 2007-re erről a két filmről fog emlékezni a filmtörténelem, az minőségi szempontból nagyon jó hír, de ha a világ jelenlegi állásáról szóló hangulatképnek vagy korrajznak tekintjük a Vérző olaj-at és a Nem vénnek való vidék-et, akkor jócskán van ok aggodalomra.

Javier Bardem a Nem vénnek való vidék-ben | Nézd meg az előzetest!

Coenék westernjének valóságát nemhogy véneknek, de senkinek nem kívánhatjuk. Cinikus hősök, fej vagy írással eldöntött életek, értelmetlen halálok és az erőszak, mint legdominánsabb emberi tulajdonság - nem egy vidám üzenet azoktól az alkotóktól, akiktől egyébként megszoktuk a fergeteges fekete humort. A texasi sivatag közepén talált pénzesbőrönd utáni hajsza egyébként egy számtalanszor felhasznált amerikai toposz, és Coenék bátran felsorakoztatják a műfaj kötelezően kapcsolódó valamennyi motívumát a lakókocsiparkoktól a mexikói határátlépéseken keresztül a semmi közepén álló motelekig. Filmjük tökéletesen működik egyszerű thrillerként; lélegzetelállítóan izgalmas jelenetek követik egymást, hol egy pitbull elől tűzön-vízen keresztül menekülő főhőssel, hol egy váratlan pszichopata látogatásától zaklatott benzinkutassal zihálhatunk együtt. Mégis jóval többről van szó egy szokványos thrillernél, hiszen ott mindig világosan elhatárolódik a jó és a rossz, Coenéknél azonban korántsem ilyen egyszerű a képlet.

Tommy Lee Jones a Nem vénnek való vidék-ben | Nézd meg az előzetest!

A három főszereplő (Llewelyn Moss - Josh Brolin, Anton Chigurh - Javier Bardem, Sheriff Bell - Tommy Lee Jones) cselekedeteit és egyéniségét sokféleképpen lehet értelmezni, egyesek egészen odáig merészkedtek, hogy egyetlen ember három oldalának tekintsék őket: Ennél annyival egyszerűbben közelíteném meg az alapfelállást, hogy mindhármuknak az erőszakhoz való hozzáállását érdemes kiindulópontnak tekinteni. A karikatúrába hajlás vékony pallóján egyensúlyozó, de mégis eszeveszettül hátborzongató Anton Chigurh (ironikus beszédes név) maga a pusztítás prófétája, az emberi élet értéktelen számára, az erőszakot a mindennapok velejárójának tekinti. Üldözöttje, Llewelyn "hétköznapi ember"-féleség, aki nem keresi az erőszakot, de adott esetben vállalható eszköznek tartja és kapzsiságból hajlamos elindítani az agresszivitás dominó-effektusát. A szinte a táj részeként funkcionáló szomorú szemű, de kemény seriff viszont alapból elutasítja az erőszakot és olyasmiről mormog, hogy régen bizony ez nem így volt, ilyen bűntények nem történtek. Ez persze nem igaz, és jóérzésű embereknek problémát okozhat, hogy egyik szereplővel sem tudnak teljességgel azonosulni (a Vérző olaj hasonló okokból nyomasztó remekmű). Becsületére legyen mondva a Coen-testvéreknek, az egyetlen női karakter (Kelly Macdonald apró, de emlékezetes szereplése) személyében felvillantották az erkölcsi spektrum másik oldalát, de az általa képviselt értékek kezdettől halálra vannak ítélve, hiszen Llewelyn tudatában van, hogy a talált véres pénz fel fogja forgatni szánalmas kis családi idilljüket és Carla Mossból sosem lehet a Fargo Marge-ához (Frances McDormand, Joel Coen felesége Oscart is nyert a szereppel) hasonló domináns pozitív erő.

Kelly Macdonald a Nem vénnek való vidék-ben | Nézd meg az előzetest!

A talányt, hogy a néző a vásznon látható álláspontok közül melyiket vallja leginkább magáénak, alapos próbatétel követi. Az izgalmas és mondjuk ki, szórakoztató jelenetek ugyanis egy nagyon fura, nem várt végkifejletben kulminálódnak. Természetesen nem lövöm le a meglepő befejezést, de nem véletlenül állítják sokan, hogy bizarr fináléban is sikerült felvenni a versenyt a Vérző olaj-jal. Egy biztos, Coenék kőkemény és tökéletesen kivitelezett filmje rádöbbenti a nézőt saját moziban edzett vérszomjára: hiába hümmögnénk ugyanis együtt Bell seriffel az egyre agresszívabb, embertelenebb világról, a Nem vénnek való vidék provokatív befejezése felett érzett hiányérzet miatt mégis Anton Chigurh, a lelketlen mészáros szintjén vagyunk.