A filmdal halála

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt az olyan nyári filmeknek, mint a Vasember, a Wanted vagy A hihetetlen Hulk, biztos, hogy lett volna egy főcímdala, ami éjjel-nappal dől a zenetévékből, hogy fejünkbe vésse: ezt a filmet látni kell! A megváltozott marketingstratégiáknak köszönhetően a filmdaloknak befellegzett, így munka nélkül maradt Celine Dion és Bryan Adams. Utánajárunk a tendencia tündöklésének és bukásának az I Will Always Love You-tól a Nagy utazásig.

Mint olyan sok jó dolog, a bombasztikus filmdalok felemelkedése is a nyolcvanas évek elején kezdődött. Természetesen már korábbról is felemlegethetünk olyan legendás soundtrackeket, mint a Hair, a Szombat esti láz vagy a Grease, de ezek alapvetően zenés filmekhez kapcsolódtak, a Bond-betétdalok pedig külön kategóriát képeztek.

Az első igazán szemérmetlen árukapcsolás a Garni-zóna című Richard Gere-filmet dicséri, és a Paramount akkori egyik fejese, Don Simpson annyira utálta a Joe Cocker-Jennifer Warnes féle betétdalt, hogy neve stáblistáról való levételével fenyegetőzött arra az esetre, ha marad "az a rohadt dal". Maradt, sőt megjárta a Billboard Top 100 élét, Oscart, BAFTA-t és Arany Glóbuszt is nyert (a film legrangosabb trófeáit szállítva ezzel, Louis Gossett Jr. mellékszereplői díjai mellett), sőt később a nóta címe lett a film reklámszlogenje ("It will lift you up where you belong") is.

A filmelőzetesnek is beillő klip megtette a hatását, és évtizedekre kiadta a receptet: romantikus filmekhez bizony kell egy grandiózus ballada. No de mi legyen az olyan filmekkel, ahol az üzenet nem feltétlenül a mindenható szerelem, hanem inkább a hős keserves felülemelkedése minden akadályon? Nekik még ugyanebben az évben irányt mutatott a Rocky III. betétdala, az Eye of the Tiger (Survivor), ami azóta is az edzőtermek kedvenc slágere és legutóbb a Persepolis-ban is parádésan felhasználásra került. Az Empire magazin "popbustereknek" nevezte el ezeket a dalokat és a két alaptípusban egy sereg megasláger következett a nyolcvanas években: Berlin - Take My Breath Away (Top Gun), Madonna - Live to Tell (Lőtávolban), Starship - Nothing's Gonna Stop Us (Próbababa), Irene Cara - What a Feeling (Flashdance), Blondie - Call Me (Amerikai dzsigoló), Huey Lewis - The Power of Love (Vissza a jövőbe), Simple Minds - Don't You (Forget About Me) (Nulladik óra), melyek közül nem egy nagyobb karriert futott be, mint a film maga.

Simple Minds: Don't You (Forget About Me)

Az alkotók gyakran arra panaszkodtak, hogy elveszítik a beleszólásukat klipjeik felett, és egyéniségük teljesen háttérbe szorul a filmpromóció javára, ami nem is meglepő olyan no-name együttesek esetében, mint a Berlin vagy a Starship, de érdekes módon még dominánsabb zenészek is belefutottak a csapdába, lásd például Prince Batdance-ét, ami rengeteg dialógusával alig több, mint háttérzene egy trailerhez. A popbusterekkel egyébként csak úgy lehetett felvenni a versenyt a kilencvenes években, hogy a videoklipek egyre epikusabbá, filmszerűbbé váltak, lásd pl. az Aerosmith Crying-Amazing-Crazy trilógiáját, Madonna Bad Girl-jét, vagy a Last Dance With Mary Jane-t Tom Petty-től - mindegyikben valódi színészeket vettek kölcsön a minimozikhoz.

Aerosmith: Crying

Mégis, a kilencvenes években lehetetlen volt lepipálni az üzletszerűen legyártott popbustereket. Két Kevin Costner-film betétdala is annyi időt töltött a slágerlisták élén, hogy sokan még most is hidegrázást kapnak, ha meghallják Whitney Houston I Will Always Love You-ját (14 hétig No1 az USA-ban, 10 hétig Nagy-Britanniában) vagy Bryan Adams (Everything I Do) I Do It For You-ját (7 hétig No1 az USA-ban, 16 hétig Nagy-Britanniában), de a Négy esküvő és egy temetés-hez írt Wet Wet Wet-nótának (Love Is All Around) is sikerült pár hónappal meghaladnia az elviselhetőség határát. Julia Robertsnek is bejött a Fidesz receptje, és egy Roxette-ballada (It Must Have Been Love) segítségével lett az MTV-n is állandó szereplő a Micsoda nő!-beli karaktere, Bryan Adams pedig úgy tűnt, nem szedte meg magát eléggé a Robin Hood-dal, hiszen Rod Stewarttal és Stinggel összeállva még a Három muskétáshoz is hozzájárultak egy rémes nótával (All For Love).

Celine Dion: My Heart Will Go On

A jéghegy csúcsa persze nem más, mint Celine Dion többoktávos támadása a hallószerveink ellen (My Heart Will Go On). Bár James Cameron esküdözik, hogy nem is akart főcímdalt a komoly epikus drámának szánt Titanic-hoz, elvégre a Schindler listájá-hoz sem járult muzikális nyáltenger, mégis a kanadai csalogány vagy egy évig leradírozhatatlan volt a zenetévékről Kate-tel és Leóval egyetemben. A sikerrecept alapján Celine-t szerették volna az Armageddon népszerűsítéséhez is megkaparintani, de végül beérték a női főszereplő apukájának fáradt rockbandájával is, így született meg az Aerosmith karrierjének legborzasztóbb száma (I Don't Want to Miss a Thing), noha az Armageddon-ból sohasem lett Titanic-kaliberű filmklasszikus.