Cannes: Tarantino dumagépe beindult

Quentin Tarantino ma délután ritka ajándékkal lepett meg bennünket: a cannes-i filmfesztivál "cinema masterclass"-a keretében csaknem két órán át mesélt filmjeiről a fesztivál második legnagyobb vetítőtermében összegyűlt körülbelül ezerötszáz fős közönségnek.

A tetőtől talpig feketébe öltözött (Tarantino sosem kifinomult divatízléséről volt híres, ezúttal szmokingnadrágot kombinált bőrzakóval és vasalt orrú cipővel, ami még mindig jobb, mint tavalyi viselete Martin Scorsese előadásán, amely egy derék-úszógumiit szabadon hagyó karkivágású atlétatrikó volt) rendező a tőle megszokott vehemenciával és saját sztorijai maximális élvezetével száguldott végig eddigi karrierjén a videotékás napoktól a Halálbiztos-ig.

Aki sok Tarantino-interjút olvasott már, az ma délután nem tudott meg temérdek új dolgot a mesterről, de mégiscsak más a saját szájából hallani... Pályája kezdetével kapcsolatban - tanácsot adva a rendezőaspiránsoknak - két meghatározó dolgot emelt ki, mégpedig, hogy a hat év színészsuli és első filmje, a nyilvánosság számára nem hozzáférhető, három éven át készült My Best Friend's Birthday lényegesen hasznosabb volt számára, mintha forgatókönyvírást vagy rendezést tanult volna, és szerinte, ha valaki rendező akar lenni, egyetemi tandíj helyett inkább egy első film elkészítésébe fektesse a pénzét, amelynél jobb iskola úgysem létezik.

A Kutyaszorítóban előkészítése alatt végig pánikban volt amiatt, hogy elégedetlenek lesznek vele és forgatás közben ki fogják rúgni, de ezt a pánikot sikerült levetkőznie a forgatást megelőző kéthetes próbafolyamat alatt. A filmbeli banda az életben is annyira összerázódott, hogy Tarantino a forgatás kezdetekor már biztos volt benne, hogy színészei nem engednék, hogy a fejesek elzavarják őt. Elsőfilmes autodidakta rendezőknél nem ritka, hogy eleinte fogalmuk sincs arról, mit kell kezdeni a kamerával, és nagymértékben az operatőrükre hagyatkoznak, de Tarantino már ekkor nagyon magabiztos volt, és részletes felvétellistával készülő operatőrét, Andrzej Sekulát felvilágosította, hogy feladata a Tarantino által kitalált beállítások kivitelezésére fog szorítkozni.

A Los Angeles-ben, nem túl jó anyagi körülmények közt felnőtt Tarantino húszas évei végéig alig mozdult ki szülővárosából, első igazi külföldi útjára a Kutyaszorítóban Sundance-es sikere után került sor. Hogy bepótolja lemaradását, '92-ben mindjárt majdnem fél évre ruccant át az európai kontinensre. Amszterdamban verte fel a főhadiszállását, onnan utazgatott ide-oda, és amikor a Kutyaszorítóban-t beválogatták a cannes-i programba, ide is onnan érkezett. A Ponyvaregény amszterdami anekdotái tehát saját, friss turistaélményeiből táplálkoztak, Mia Wallace figurája - aki Tarantino egyik kedvence saját szüleményei közül - viszont már sokkal régebben megvolt: azt a jelenetet, amelyben Vincent megérkezik a Wallace-házba, hogy elvigye vacsorázni a főnök feleségét, már évekkel korábban megírta. Amikor Mia szerepére megtalálta Uma Thurmant, rögtön partnerekké váltak, és sok Miával kapcsolatos apróságot, például a frizuráját és ruháját együtt találták ki. Ez az együttműködés a Kill Bill-ben még nagyobb hangsúlyt kapott, ahol Tarantino már eleve olyan "hézagokkal" írta meg a figurát, amelyeket Thurman ötleteinek tartott fenn.

Quentin Tarantino ma délután Cannes-ban

Ezt leszámítva ritkán fordul elő, hogy konkrét színészre ír egy figurát, a Rumpuncs adaptálásakor sem tudta még, hogy a könyvbeli fehér főhősnőből feketét csinál majd, onnantól kezdve viszont, hogy eszébe jutott Pam Grier, a Jackie Brown egy csapásra Pam Grier-filmmé változott. Eddig ez Tarantino egyetlen adaptációja, amelynek megírása számára főleg abban különbözött saját anyagaitól, hogy kénytelen volt sok bevezető-magyarázó jelenetet átemelni a könyvből, amilyeneket ő maga általában nem szokott írni.

Mint ismeretes, Tarantino filmzene helyett számokat használ zenei aláfestésnek (egyetlen kivétel ez alól a Kill Bill Vol. 2, ahol van némi saját zene is), aminek egyszerűen az az oka, hogy nem bízik egy zeneszerzőben sem annyira, hogy ekkora kontrollt átengedjen és ezért kicsit irigyli is Clint Eastwoodot, akinek van annyi zenei érzéke, hogy maga komponálja filmjei zenéjét. Gyerekkora óta gyűjti a filmzenéket: kiskorában a zene hallgatása közben képzeletében újrajátszotta a filmet, később elkezdett saját jeleneteket kitalálni a zenére, és mind a mai napig dolgozik így néha.

A Kill Bill végre terepet biztosított számára ahhoz, hogy tobzódjon az akciójelenetekben, amelyek nagyon közel állnak a szívéhez amiatt, hogy igazán bevonják, felhúzzák a nézőt. A bérgyilkoscsapatot alakító színésznőkkel együtt ő is három hónapos harcművészeti kiképzésen vett részt, amit némiképp nehezebben viselt, mint a hajlékonyabb csajok, de ekkor még feltett szándéka volt, hogy ő maga fogja eljátszani Pai Mei-t, Beatrix harcművészeti oktatóját. Később, bár már ki is próbálták, hogy hogyan mutat majd fehér hajjal és arcszőrzettel, mégis letett róla. Filmjeit két univerzumba sorolja: a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény a "valóságnál is valóságosabb"-ak, mert eltúlzottak, de mégis rengeteg életszerű elemet tartalmaznak, a Kill Bill viszont egy másik dimenzióban mozog, olyan film, amire a Ponyvaregény vagy a Kutyaszorítóban figurái beülnek a moziban.

A tavaly Cannes-ban debütált Halálbiztos taglalására már nem sok idő jutott, főleg a filmvégi lélegzetelállító autós üldözéses jelenetről esett szó, amelyről Tarantino azt gondolja, hogy a filmtörténet 3-4 legjobb autós üldözéses jelenete közt van. A filmes műfaj eme alapkövét a számítógépes trükkök szinte élvezhetetlenné tették az utóbbi években, ezért volt fontos számára, hogy trükkök nélkül, valódi kaszkadőrrel tegye le a névjegyét e téren. A digitális technikákat amúgy is fenntartással kezeli, filmről filmre egyre kevesebbet használ belőlük, mert nem szeretne átesni a ló túloldalára - mint például Ang Lee a Hulk-kal -, hogy fölösleges cicomaként használja a különböző effekteket, amelyek végül csak unalmassá teszik a filmet.