Velence: Japán és kínai

Egy butuska francia thriller és egy zagyva kínai gengszterfilm. Mi a közös bennük? Mindketten érthetetlen módon az idei velencei filmfesztivál versenyprogramjában szerepelnek.

Kellőképpen lendületesen indul az Inju, la bete dans l'ombre című alkotás. Beront a japán rendőr a teaházba, ahol levágott fejű gésát talál. A gyilkos még a szomszéd szobában van. Bombasztikus zene, kardpárbaj, izgalom! A néző már kezd örülni, hogy egy jó kis önironikus kardos-gésás krimibe csöppent, amikor lecsapják a rendőr fejét, és elkezd kúszni a végefőcím.

Francba! Ez egy "film a filmben" volt, amit a nyálasképű bestselleríró (Benoit Magimel) vetített le egyetemistáknak és csak most kezdődik el az igazi történet. Mint később kiderült, abban is volt kardozás és gésa, csak izgalom meg önirónia nem. A fokozatosan egyre nevetségesebbé váló történéseket inkább nem részletezném, legyen elég annyi, hogy ez a fent említett író elutazik Japánba és ott megismerkedik egy gésával, akinek később, egy különösen épületes jelenetben kardlappal megcsapkodják majd a fenekét.

Jelenet az Inju című filmből

További fejvakargatásra ad okot az a tény is, hogy ezt a filmet Barbet Schroeder rendezte, aki a producerként hatvanas, hetvenes években számos Eric Rohmer-mestermű létrejöttét segítette, majd később rendezőként olyan nagyszerű filmeket jegyzett, mint a Kocsmatöltelék vagy A szerencse forgandó.

Egy momentumot biztosan el fogok tárolni az emlékezetemben az Inju-ból, még pedig azt, amikor az ámulatba ejtően idétlen szexjelenetben a nő először elkezdi szopogatni a fickó bal nagylábujját, aztán a jobbat, majd a fináléban mindkét nagylábujjat egyszerre veszi be a szájába. Erről rögtön beugrott, hogy minél hamarabb meg kéne csinálni a "Legbénább szexjelenetek"-összeállítást.

+ + +

Néhány percet késtem a Plastic City című kínai versenyfilm vetítéséről, és miközben a helyemet kerestem a vetítőteremben (vagyis inkább vetítősátorban) párszor felpillantottam a vászonra. Amire lehuppantam egy üres székbe, már megszületett bennem a gyanú, hogy ez egy totálisan érdektelen film lesz.

Jelenet a Plastic City című filmből

A Plastic City-ben nem dialógusok vannak, hanem szónoklatok. Mindenki hosszan és unalmasan osztja az észt, a cselekmény fordulatai kiszámíthatóak. Mit kiszámítható?! Nincs is benne fordulat. A színészek olyan enerváltak, mintha mindig az első kávéjuk előtt lennének. Különösen zavaró, hogy a két főszereplő kínai színész szövegének a nyolcvan százalékát portugálra szinkronizálták - ugyanis Brazíliában játszódik a sztori - és még csak meg sem próbálták az elhangzó szavakat a szájmozgáshoz igazítani, amitől az egész film hangalámondásos jelleget kapott. A borongós hangulatú felvételeket egyszer csak egy harsány akciójelenet töri meg: két rivális banda egy valószerűtlen emelvény tetején kaszabolja egymást, és úgy fröccsen a vér, úgy lassul-gyorsul a kamera, mintha csak a 300 folytatását látnánk.