Japán gulyás a vadnyugaton

Az előzetes alapján nehéz volt egyértelműen megjósolni, milyen is lesz Takashi Miike új filmje. Eláruljuk: ötletes, vad, eleven és bátor alkotás. Posztmodern eklektika, színes, giccses popkultúra, western és szamurájfilm találkozása a Sukiyaki Western Djangóban.

Miike neve leginkább az 1999-es Meghallgatás és a 2001-es Ichi the Killer fesztiválkedvenc horrorfilmek kapcsán ugorhat be. Az érzékeny, egyben anarchista rendező ezúttal egy westernfilmet készített. Alkotásában azonban keveredik kelet és nyugat, pisztoly és szamurájkard, sárkányos hímzett baseball dzseki és cowboycsizma. Ráadásul a japán szereplők angolul játszanak. A film alapja az 1966-os spagetti western, a Corbucci rendezte Django, melyben Franco Nero a főszereplő, koporsóból előkapott golyószóróval lövöldöz, szőrös, és nagyon fiatal.

A Sukiyaki Western Django nem az első japán western. Már a '60-as években is lovagoltak japán cowboyok a vásznon a műfaj Nikkatsu-stúdió által gyártott elfajzásaiban, de ne felejtsük el a '98-as space western animét, a Trigun-t sem. Mitől érdekes akkor a Sukiyaki Django? Leginkább attól, hogy Miike filmje nem csupán egy - ahogy Japánban mondják - makaróni western utánérzése, hanem minden ízében alapos munka, szórakoztató ultrakeverék, mely nagy alkotókat idéz. Kurosawa, Leone, Corbucci, Gosha és kicsit Tarantino is mind egy fazékban főnek a szukijakiban, a japán egytálételben.

Az alap sztori ismerős: két banda, klán, család uralja a várost, ahová megérkezik az ismeretlen idegen. Mindkét fél magának akarja megszerezni a kiváló harcost, ám ő anyagilag és érzelmileg is motiválva inkább ravaszul egymás ellen uszítja őket, így győzedelmeskedik érdek és morál. Ez az alaphelyzet - ami először Hammett Véres aratás című regényében jelenik meg - számtalan formában feldolgozásra került már, az idézett klasszikusokon (A testőr 1961, Egy maréknyi dollárért 1964) túl gondoljunk csak Az utolsó emberig című Bruce Willis filmre (Walter Hill, 1996), vagy A halál keresztútján-ra (Joel Coen, 1990). Miike szerint viszont a képlet ázsiai: szerinte ugyanis minden japán film konfliktusának alapja az ősi, misztikus Genpei-háború (1180-1185), a Heike és a Genji klánok között dúló hatalmi harc története. (Ezzel több, mint ötven év távlatából elegánsan megoldja a Leone-Kurosawa plágium vitát is.) A film ezt az eposzt dolgozza fel, azonos nevekkel, hihetetlenül eredeti módon, deklaráltan pár száz évvel a háború vége, a Da-no-ura csata után, Nebadában.

Mi tetszhetett gyermekkorában Miikének a makaróni westernben? Az elkészült filmből úgy fest, leginkább a fegyveres hős látszólag érzelemmentes hidegsége, a párbajok pontos koreográfiája. A végső lövés előtt a tapintható feszültség. A földre eséskor beinduló zene drámai hatása. A szélsőségesen karakterizált típusok, a főgonosz, a színpadszerűség. No meg a gyors és éles plánváltások. Rengeteg verbális és ikonikus utalás jelez keletre és nyugatra is. Számon kérhetünk persze némi hiányosságot a jó és gonosz szereplők egymással való dinamikájában, vagy hogy mennyire egyértelmű a nézői azonosulás, de ne feledjük, Miike filmjében szukijaki fő: a hiányzó western jegyekért kárpótolnak az ázsiai ízek. A hosszú, de ritmusos szünetek, az eleven mimika, az apró rezzenések, a testbeszéd, a szimbólumok, az erős színkódok, a szamuráj monofuto és a különös humor mind új ízt adnak a régi műfajnak. Igaz ugyan, hogy a furcsa angolsággal beszélő színészek által játszott figurák nem teljesen bontakozhatnak ki, némi távolságtartást keltenek a nézőben, mégsem felszínesek az alakítások, különösen Kaori Momori (Egy gésa emlékiratai) remekel. Ráadásul hiába az angol nyelv, ha komolyság és helyzet van, egy japán férfi színész angolul is hörög. Szintén ázsiai íz, animációs felvezetésében pedig kedves tisztelgés Tarantino korábbi reflexiói előtt a harcos amazonszereplő, gyilkos istennő, a híres Véres Benton beiktatása a történetbe. A kurosawai fekete humor végig jelen van, az erőszak szép, a vér díszes festék az arcokon. És ahogy kell, a nagy megrendülést és nagy tanulságot is megkapjuk a film végén, mikor is hősünk egy maréknyi dollár helyett, egy maréknyi arannyal távozik, olyan útravalót hagyva kis pártfogoltjának, hogy - de hadd ne áruljuk el a film legnagyobb poénját.

Keverednek tehát az érzések és a műfajok, még Shakespeare is beköszön a '60-as '70-es éveket idéző, mégis nagyon mai, szinte szabad asszociációs mixtúrában. Hogy ez mitől működik? Elsősorban attól, hogy rendkívül ízléses - még a giccs is - , és attól, hogy nem európai, aki készítette. Az operatőr, Tojomicsi Kurita gyönyörű képeket fényképezett, lenyűgöző a természet, a díszlet. A jelmezektől leesik az állunk, ugyanígy az akciójelenetektől is. A western élményt az audio hatások is hozzák, különösen az újrakomponált címdal, amit természetesen a jellegzetes kobusi technikával énekel a hazájában ismert énekes, Kitajima. Finomság és bizarrság mindenütt.

A spagetti eredetileg ázsiai étel, az olaszok tették sajátos ízvilágúvá, világhírűvé. A bárány, így a szukijaki Európából került Japánba. Filmművészet és konyhaművészet átível a kultúrákon: a Sukiyaki Western Django az amerikai műfaj olasz folytatásának japán feldolgozása. Miike zsánerben gondolkozva, mégis műfaji határok nélkül, szabadon és görcsöktől mentesen, punkrocker módjára dolgozik. Klisékből építkezik, mégis újat hoz létre. Filmjében minden friss, könnyed, és minden működik. Ha igaz, a rendező trilógiát tervez "Sukiyaki Amazonok" és "Sukiyaki Emmanuelle" folytatásokkal, és Tarantino állítólag akkor száll be a következő produkcióba, ha szexrabszolgát alakíthat. Reméljük, Miike nem enged a színvonalból, mert a Sukiyaki Western Django gyönyörű és okos alkotás: visszanyúl a klasszikusokhoz, de kedves humorral újrakeveri a lapokat. Kicsit paródia, kicsit parafrázis, de semmi para: ha valaki látott már westernt, és csak egyetlen darab japán filmet, máris nagyon jól fog szórakozni. Persze, ha egynél esetleg többel is találkozott, annál inkább.