Apácák a pácban

A Kétely egy egész estésre nyújtott, ál-elgondolkodtató színdarab, amit kamerára vettek és mozikban játszanak mostanában. Az isteni Meryl Streep a Keleti boszorkány szerepében grimaszol, de legalább Philip Seymour Hoffman nagyon jó.

A Kétely-ben van egy jelenet, és gyakorlatilag ez az egy jelenet maga a film. Minden ide vezet, minden más ezt próbálja kisebb-nagyobb sikerrel felépíteni. Egy pengeajkú apáca (Meryl Streep) és egy kövérkés, finoman szuszogó pap (Philip Seymour Hoffman) beszélgetnek; az apáca, aki a hatvanas évek Amerikájában, Bronxban, szigorú, kemény kézzel igazgat egy katolikus iskolát és a fiatalabb, jóval elnézőbb pap, a gyülekezet pásztora, aki egy kicsit lazítani szeretne a gyeplőn. Egy nap a naiv, boci-szemű apáca (Amy Adams) valami olyat lát, amiből arra lehet következtetni, hogy a pap, Flynn atya, megengedhetetlen közelségbe került az iskola egyetlen fekete diákjával, a 12 éves Donalddal. Bizonyíték nincs, az igazgatónő viszont annál elszántabb; ki akarja csinálni a derűs, népszerű, magabiztos papot.

Megrontotta-e Flynn atya az érte rajongó Donaldot? Miért olyan biztos benne a nővér, hogy az atya bűnös? Ki nyeri el a néző kegyeit: a másik igazában kétkedő vagy az, aki egyre bizonytalanabbul, egyre nagyobb pánikban próbálja bizonygatni az ártatlanságát? A Kétely legnagyobb és egyben egyetlen izgalmas húzása, hogy nem ad választ ezekre a kérdésekre és mindvégig teljes bizonytalanságban tartja a nézőt. Philip Seymour Hoffman remekül irányítja ezt a lebegtetős játékot; egyetlen pillanatban sem lehet tudni, Flynn csak az ártatlanok rémületével gabalyodik bele a gyanúba vagy tényleg sötét bűnök ülnek a lelkén. Meryl Streep sajnos sokkal kevesebb (szinte semmi) nüansszal dolgozik: kis kerek kalapja alól olyan elnagyolt, karikatúra-szerű grimaszokat vág, mintha valami mesejátékban ő lenne a gonosz banya. Ez az igazgatónő szigorú és elszánt, igen, értjük, de attól még nem kell minden percben eltorzult arccal meresztgetni a szemeit. Streep még Az ördög Pradát visel-ben is visszafogottabb volt, pedig ott aztán szabadjára engedhette a Keleti Boszorkányt. Ebből a szempontból lenyűgöző film a Kétely: láthatjuk benne Meryl Streepet rosszul játszani. A riadt James nővért alakító Amy Adamsre nem érdemes sok szót vesztegetni: a játéka kimerül a héliumos csipogásban és a bávatag, mangásra peckelt szemek forgatásában.

Amy Adams

John Patrick Shanley saját színdarabjából írta filmre és rendezte meg a Kétely-t, amiben eredetileg nem voltak iskolai órák és rendetlenkedő kisdiákok, úgyhogy ezeket a jeleneteket utólag tapasztották a központi konfliktus köré. Érződik is a kényszerű toldozgatás; valahogy ki kellett nyújtani a sok dialógust egész estés, lehetőleg Oscarra jelölhető mozifilmmé (bár éppen ezekben a kényszer-jelenetekben tűnik fel egy-két remek filmes arc, mint például a tranzisztoros rádiós diák, Tommy szerepében Paulie Litt). Darabos, kusza az egész film - soha nem áll össze kerek egésszé. Túl sok a felesleges szájbarágás is: a házvezetőnő macskája egeret fog, Meryl Streep diadalittasan sziszeg: "Hah! Elkapjuk mi is a mi egerünket!", a borozgató, steaket faló papok lakomája után olcsó megoldás a feszült csendben, merev derékkal csipegető apácákra vágni. Shanley filmes világa kimerül a gót varjaktól hangos, szürke templomkert fényképezésében, illetve abban, hogy körülbelül háromszor alsó, ferde szögből veszi a beszélgető karaktereket. Miért? Nem tudom. Talán Roger Deakins átadta a kamerát valamelyik retrósan lenyalt hajú kiskrapeknek James nővér osztályából. A Kétely meglepően nem-filmes film a sztár-operatőr Deakinstől.

Philip Seymour Hoffman

Elpazarolt lehetőség. Pedig lehet jó filmet forgatni színházi alapanyagból: nem is olyan régen mutatták be a magyar mozik a Frost/Nixon-t például. A Kétely nem szól az amerikai katolikus papok néhány éve (végre) hatalmas botránnyá duzzadt megrontási ügyeiről és nem hatol igazán a központi probléma, az emberi hit, a kétségek, a bűnök és büntetés mélyére. Inkább elpuffogtat néhány bágyadt PC-petárdát a katolikus egyházban is lesajnált női egyenjogúságról (az apácákat kiröhögik és szecskává aprítják a papok), a fekete-fehér ellentétekről (Donald fekete, a többiek nem és ezért nehéz Donaldnak), a homoszexualitásról (az egyik karakterről egyszer csak kiderül, hogy homoszexuális), de sajnos egyik izgalmas témát sem bontja ki. Pipa, pipa, pipa, érintünk mindent, jók vagyunk, ettől lesz fontos film a filmünk. De a Kétely nemhogy nem fontos vagy jó film, de rossz film se: egyszerűen nem film. Van benne néhány kamerára vett színpadi jelenet a remek Philip Seymour Hofmannal, ennyi.