Ha nincs víz, nincs szex!

Úgy gondoltuk, a munka ünnepét a Mediawave apropóján Győrben, a mesevárosban üljük meg, vetítővásznak előtt, napernyők alatt, fesztiválforgatagban - mint valamikor régen. A programsorozat bár az utóbbi években kissé kiesett a látókörünkből, idei nagyjátékfilmes versenyével újra felhívta magára a figyelmet. Filmből is, zenéből is jutott május első hétvégéjén a fesztivál utolsó napjain.

Első pillantásra úgy tűnt, a Mediawave nem volt elég meggyőző apropó arra, hogy az emberek a hosszú hétvégét Győrben töltsék. Nem lepték el a várost a lelkes bölcsészhallgatók, vagy fiatal utcazenészek, ahogy az ilyenkor szokásos, és földön ülve söröző meetingeket sem láttunk. Lusta és álmos turistákon kívül egy-egy kósza boly volt csak felismerhetően fesztiválérdekelt. A Rómer ház 80 fős vetítőterme azért rendre megtelt, hogy egy következő blokkra váratlanul szinte teljesen kiürüljön, és a leglehetetlenebb időpontokban újra tömve legyen. Amikor a rendes fesztiválközönségnek a Rába parton heverészve lenne a helye, mondjuk szombaton ebéd után, a mozi programtól függetlenül dugig van. Titokzatos, ismeretlen erők...

Rómer ház | Fotó: Kassay Róbert

A fesztivál szignálfilmje persze könnyen elvehette a kedvet a maratoni mozizástól. Sajnos, amíg minden hazai mozgóképes fesztiválnak rendesen összerakott és évente aktualizált vizuális megjelenése van, - itt az idei Titanic példája - addig a magát Fényírók fesztiváljaként aposztrofáló Mediawave sajnos egy koncepciótlan, a versenyfilmekből mintegy hasra ütve összevágott, hosszú és kiábrándító befutófilmmel rontja el a moziélményt. Egyedül a zene, az argentin macsókból álló Astillero muzsikája menti meg, néha véletlenül összhangban a képekkel; egyedül emiatt lehet újra végignézni, már ha kell. De sajnos kell bizony, ez a változat megy, minden film előtt:

Az Astillero zenekar a nyitónapon adott állítólag fergeteges koncertet, azt beszélik, azóta Győrben minden női szív az ő ritmusaikra dobog.

A Mediawave-re szerencsére jellemző, hogy igyekszik különleges, nem árucikk jellegű, izgalmas zenei produkciókat felkutatni. Az Astillero mellett ez idén Artem Chepkonakov, az altáj torokénekes és a finn tangóharmonikás mesefigura lány, Johanna Juhola személyében sikerült. De térjünk vissza a filmekhez. Amikből a választék nem rossz, az időzítés sajnos annál inkább. Nem egyszerű ugyanis dönteni, ha két, hazai forgalmazásba biztosan nem kerülő, ráadásul egymással versenyző játékfilm azonos időpontban megy. De hát ne panaszkodjon az, aki csak az utolsó két napra érkezik.

Johanna Juhola

Az első izgalmas élmény Sam Holland angol rendező Zebra átjárók című filmje. Pontosabban izgalmasnak ígérkező élmény. Saját pénzből készült, londoni külvárosi rosszfiúkról, bűnről, erőszakról, barátságról, drogról. A főcím és a kezdő képsorok, a dél-londoni beton lakótelep és a jellegzetes szigetországi akcentus azonnal beránt Holland világába. A maradék 140 percben viszont többször és egyre gyakrabban szeretnénk kijönni innen. Hamar fárasztóvá válik az állandó moralizálás, a mindent kétszer aláhúzás, az, hogy az erős képeket kiüti az erős zene, vagy fordítva. Az első filmes rendező a klasszikus hibába esik: minden eszközzel azon igyekszik, hogy nehogy valamit is ne értsünk meg. Ettől eltekintve érdekes fekete-fehérben látni, hogy Londonban is van bizony panelrengeteg, meg antennadzsungel, sőt kiábrándultság is. Mintha Hajdu Szabolcsot néznénk Kassovitz-cal vegyítve, nyakon öntve egy kis szocionyomorral. Terjengősen. A film Justinról szól, aki három haverjával lóg az utcán, kocsikat lopnak, buzikat vernek, néha csajoznak is. De hősünknek - bár 18 éve így él - hirtelen elege lesz, jó útra szeretne térni. A film alapvető kérdése valami olyasmi, hogy mit tehetsz, ha minden összedől körülötted, merre csatornázd az energiáidat, hová tegyed a gyűlöletedet. Arról, hogy miért cserélik mostanában a zebrákat Angliában villogó jelekre, természetesen nincs szó. Mikor sok-sok ömlengés, verekedés, hangosan gondolkodás és betépett vihogás után a vetítés végén kiderül, hogy a filmből létezik egy 90 percesre vágott verzió is, kicsit viszketni kezd a tenyerünk, hogy azonnal elkapjuk a rendezőt.

Zebra átjárók

Amennyire bűnösmocskos a film, annyira konszolidált jófiú a reklámszakmából érkező Sam Holland. Megtudjuk, a megnyesegetett változatnak még nincs kész a hangja, ezért kellett végigülni a koránsem egységes hosszút, ami persze már nyert számos fesztiválon. Az is kiderül, hogy ártatlan külseje ellenére bizony a Zebra átjárók a rendező saját élményein is alapul. A sok erőszak nem filmes túlzás, hanem maga az élet, mondja, hiszen nap mint nap olvasni lövöldözésekről az újságban, a közbiztonság Londonban katasztrófa, ráadásul az egyik potenciális szereplőt a casting után lelőtték. Ez mondjuk tényleg durva. 2 hétig csak próbáltak, aztán 7 hét alatt forgatták a filmet, a srácok jók, senki sem amatőr. Tetszik, hogy azt mondja, az emberek félnek meghalni, a főszereplő Justin viszont élni gyáva. Holland kedvenc rendezője Milos Forman, bár az Európában készült filmek közül csak egyet látott, a címére nem emlékszik. Később a fesztivál ideje alatt kizárólag a John Bull Pubban látjuk. Valószínűleg ott biztonságban érzi magát.

Eközben volt egy Hey Joe fesztivál, biztosan vicces volt, de arról lemaradtunk.

A Mediawave filmprogram javát azért még mindig a dokumentum-, animációs- és kísérleti filmek teszik ki, szemezgettünk ezekből is. Az animációs filmek közül a kategóriájában győztes alkotás, Michaela Copikova Zoknikról és szerelemről című munkája kedvesen egyszerű, mégis eleven. Benne a férfi munkába menet nem visel mást, csak zoknit és nyakkendőt, a nő orrszőrt szed, egy hatalmas zsák zokninak pedig szeme nő. A film valóban csak zoknikról és szerelemről szól; kedvesen, nőiesen, minden férfi-nő sztereotípiával, érzelemmel és belső játszmával, ami csak 7 percbe belefér (nézd meg itt!). Emellett említsük meg a nagy kedvencet, a több animációs fesztivált bejárt magyar alkotást, a KJGF No. 5.-ot Alekseev Aleksei rendezésében. Tündéri. Aki még nem látta volna:

Kísérleti filmekben most sincs nincs szürke. Ezek a tagadó alapállapotból induló próbálkozások általában vagy nagyon jók, vagy borzasztó rosszak. Középút nincs. Szerencsére sikerült elcsípni egyet az előbbi kategóriából, David Hinton Nora című alkotását. A film a Diákzsűrinek is tetszett, ennek ítélték a különdíjat. A Nora tulajdonképpen egy kisjátékfilm, kísérleti jellegét kizárólag a tánc, a tánccal való kommunikálás adja. Egy zimbabwei táncos-koreográfus, Nora Chipaumire igaz történetét ismerjük meg, aki szülőfalujában szó szerint eltáncolja nekünk az életét. Némafilmes inzertek segítenek eligazodni a megelevenített epizódok között, s közben minden gyönyörű agyagsárga, olajzöld, piros és kék. Tiszta, erős, szaturált színek, ügyes táncosok. Afrikai és kortárs tánc keveredik kedves humorral, egyszerűséggel nagyszerűséggel. (A kísérleti film kategória győztese a Jelena Girlin és Mari-Liis Bassovskaja észt rendezőpáros A ruha című filmje lett)

Nora

Számomra nem világos, a Mediawave-en miért nincs dokumentumfilm kategória, ha egyszer van kisjáték-, kísérleti és animációs díj is. A nem létező dokudíjat nálam Bettina Timm Cosmic Station című 30 perces filmje nyerte. Magasan. A szereplők helyett legtöbbször a képek mesélnek, olyan szépséggel és érzékenységgel, ahogy az a műfajban sajnos még mindig szokatlan. Az Aragaz-hegy tetején járunk, egy kozmikus sugárzást kutató központban. Szovjet beruházás, örmény pusztulás. Terry Gilliamtől Allen Cameronig minden filmes hanyatt esne a boldogságtól ezen a helyszínen, mert ennek a valóságnak nem ér a nyomába a legkeményebb utópisztikus fantáziakép sem. Megérdemli hát, hogy gyönyörűen legyen fényképezve a penészes mosókonyha, az 1943-as neutronspektrométer, az emberderéknyi kábeltömeg, de még Grisa, a technikus mackónadrágja is. Azon túl, hogy meghatóan szép képeket látunk a málló tapétával, kiteregetett csíkos törülközőkkel, tárcsás telefonnal, alumínium teáskannával, az itt élő 6 emberről is megtudjuk, amit Bettina szeretne velünk megosztani. És nem csupán azt, hogy a két konyhaasszony akkurátusan készíti a töltött káposztát. A kutatók szakmai elismertsége és a pénzhiány ellentéte nemhogy feszül, egyenesen hihetetlen, fikciós formáért kiált. Abba, hogy ez valóság, beleborsókázik az ember háta. Ez az igazi dokumentumfilm. A tudósok bájos, de érthető angolsággal mesélnek a munkájukról. Egyikük kedvesen, kicsit szégyenlősen bevallja, Isten létezésének tudományos bizonyítékát keresi.

Cosmic Station

Másnap rá kell jönnünk, hogy a fesztiválhangulatnak a Széchenyi téren a burkolatcsere miatt kialakult háborús helyzet sem tett jót, elveszett a helyszínek közötti biztos találkozóhely és metszéspont. Szombaton viszont végre megtelt a város. Az összes szlovák, aki él és mozog, mind Győrbe jött vásárolni. Kínáltak is nekik mindenfélét, macicsaládos frottírtörülközőtől kezdve a valódi bőr felsőruházatig.

Este viszont újra a fesztivál vette át a hatalmat, a Christophe van Rompaey rendezte Moszkva, Belgium például. (A Diákzsűri értékelte, náluk megkapta a fődíjat, a fesztivál zsűrit pedig a legjobb színészi alakításért a női főszereplőt, Barbara Sarafiant díjazta.) Ebben a filmben minden teljesen hétköznapi, hús-vér embereket látunk olyan klasszikus romantikus vígjátékban, hogy az angolok is megirigyelhetnék. A szereplők nem sziporkáznak, a poénok nem záporoznak - ami viszont elhangzik, az mélyebbre jut, emlékezetes. A negyvenes háromgyermekes válófélben lévő anya összegabalyodik egy harmincas kamionsofőrrel. Apró szépséghiba, hogy a férfi jóval többnek néz ki, de legalábbis a frizurája semmiképp sem egy 29 évesé, foglalkozás ide vagy oda. Így picit erőtlenné lesz a korkülönbség probléma. Egy véletlen koccanás után egy kissé eltúlzott, sztereotípiákkal spékelt veszekedés hozza össze a párt, innentől kezdve végig nekik szurkolunk, mert kedvesek, mert a nő végre mosolyog, mert az egész nem csöpögősen, csak kicsit csiklandósan romantikus. A színészek remekek, minden manír nélkül, kedves, fanyar humorú játékkal. A történet fokozatosan építkezik, míg mi szépen folyunk az eseményekkel, s bár elvileg a műfajnak hála nincs kétség a befejezés felől, mégis fogva tart, végül vajon melyik férfit választja a nő. "Valaki kell, hogy szeressen" lehetne a mottó. A belga nézők tavaly ilyenkor zabálták.

Moszkva, Belgium

A Mediawave legjobb játékfilmnek járó díját Veit Helmer (Tuvalu) legújabb filmje, az Abszurdisztán nyerte. Helmer korábbi filmjeihez hasonlóan ismét kötelező elem a fiatal szerelmespár, a leküzdendő allegorikus akadály, a mesebeli világ és történetszövés. Egy seholsemvolt aprócska faluban elapad a kút, de a férfiak nem aktivizálják magukat a probléma megoldása érdekében. A nők ezért "Ha nincs víz, nincs szex!" felkiáltással sztrájkba lépnek, ami aztán egészen háborús térfélelválasztós polgárháborúhoz vezet. Csakis az ifjú szerelmes, Temelko igyekszik vizet fakasztani, hogy elnyerje Aya kegyeit. Abszurd a helyzet, ha úgy tetszik, abszurd minden férfi-nő viszony. A némafilmes, burleszk hatás kevés töltetet ad a filmnek, a lesz víz, nem lesz víz, hogy lesz víz, mikor lesz már víz probléma pedig 87 percre kicsit kevés. Az egész kicsit gyermeteg-lagymatag, hiába a szépen kivitelezett díszlet és jelmez. Egyértelmű, hogy a rendező szerint csak a fiatalok szeretik egymást igazán, és csak a szerelem ereje hozza meg a teremtő kreativitást, az ihletet.

Az Abszurdisztán előzetese

Utolsó estére gyönyörű Zsinagóga után a Rómer ház atommagként sűríti magába az egész fesztivált. Az egyre fiatalabb fellépők, és az egyre öregebb közönség, mind együtt, immár 19. alkalommal. A város és a fesztivál mit sem vesztett családias bájából. Sajnálnánk, ha jövőre nem sikerülne legalább ugyanennyi.

A díjak teljes listája filmrészletekkel itt.