Ha nem vagy vámpír, az a baj

Púdertől sápadtan, titokzatos, szupererős vámpírként a távolba révedni, és tini szíveket összetörni nem nagy mutatvány. A How to Beből, Oliver Irving első nagyjátékfilmjéből most az is kiderül, hogy mennyit ér Robert Pattinson, amikor zsíros a haja, konstans sírásra görbül a szája, és egy nyomorult kocsmai verekedéshez is túl béna.

Az Alkonyat óta tudjuk, hogy a halhatatlanság, az örökös vérszívási kényszer, és a gonosz vámpírok kiiktatása jelentősen megnehezítheti a fiatalok mindennapjait. Robert Pattinson a szexi vámpírfiú szerepe után, most ebben a keserű humorú, erősen abszurdba hajló drámában (tehetségén túl) azt is megmutatja, hogy átlagos huszonévesként embernek maradni sokszor még ennél is nagyobb vállalás.

Arthur (Robert Pattinson) egy minden téren fájdalmasan középszerű londoni fiú, akinek legfőbb napi elfoglaltsága, hogy váltakozó helyszíneken szenved, és sötét gondolatait végtelenül lehangoló, hamis dalaiban zúdítja pár főből álló mazochista közönségére. Art bizony csúnyán elakadt a felnőtté válásban, és valahol félúton, passzív-depresszíven leledzik bolyhos gallérú kockás flanel kabátjában. Mivel ez a félszeg, céltalan mélabú maximum egy szerelem legelején lehet vonzó (vagy esetleg egy már sikeres neurotikus férfi oldalán elviselhető) hősünket bájos, és türelmes barátnője is elhagyja. Arthur lelkiállapotán nem sokat javít, hogy kénytelen visszacuccolni érzelmi sivárságban tengődő karrierista anyja (Rebecca Pidgeon), és kommunikációra képtelen ("Fiam, a létezésed egy oximoron."), papucsférj apja (Michael Irving) mellé. Végső kétségbeesésében egy híres kanadai pszichiátert importál, aki kis kofferjével beveszi magát az emeleti vendégszobába, és a kellőképpen abnormális család életébe. Ettől kezdve Art neurotikus kínlódása egy sor abszurd jelenettel gazdagodik, elég csak belegondolni miféle helyzeteket generálna, ha Csernus Imre a spájzunkból adna személyre szóló életvezetési tanácsokat.

Michael Irving, Robert Pattinson és Rebecca Pidgeon a filmben

A How to Be-t egyrészt a soha le nem hervadó, protézis-mosolyú pszicho-guru (Powell Jones) vicces felbukkanásai (az iskolai vécétől a szülők hálószobájáig), használhatatlan, és értelmezhetetlen megállapításai ("A statisztikák szerint a legtöbb traumatikus élményt a házak alsó szintjén éljük át.") teszik egy átlagos köldöknézegetős filmnél érdekesebbé, másrészt a főszereplő helyzetének és személyiségének sokszínű és őszinte árnyalása. A jelenetek tulajdonképpen válogatott megaláztatások, amelyeken a kamera Arthurral együtt hurcolja keresztül a nézőt, mindig épp annyi ideig, hogy az már nekünk is fájjon. Art totálisan kívül áll a saját életén, és ez többször vizuálisan is megjelenik, mert hiába van ott majdnem minden képen, folyton kitakarják, eltüntetik, vagy háttérbe szorítják. Talán színpadi jelenléte a legkínosabb, ami egy iskolai évzárón búcsúbeszédet tartó igazgatóéval vetekszik. Szépen ellenpontozza ezt a film utolsó jelenete, ahol a színpadra lépés előtt, mint egy igazi koncertfilmben száll a por a reflektorfényben, a publikum várakozó zaja tölti be a levegőt, majd Art kilép a megszokott kiskocsma koszos dobogójára.

Robert Pattinson tökéletes az egész testében görcsölő, lúzer kívülálló szerepében, és meglepően jól illeszkedik a kazettás magnós, pörgethető földgömbös, depressziós környezetbe. Arttal ellentétben ő nagyon is a helyén van, tud énekelni, szimpatikus, vicces, és úgy normális, hogy közben nem unalmas. Újabban pedig csendes belenyugvással, és kicsit hitetlenkedve veszi tudomásul, hogy menő.