1. Halott ember (Jim Jarmusch, 1995) Már a film alapötlete is meglepően szokatlan: vadnyugati történetbe oltott keleti filozófia, taoista nézeteket valló indián nagyfőnökkel - aki azért az angol költészetért is rajong -, és zöldfülű Johnny Depp-pel. Jarmusch azonban mégsem a kultúrák összefonódására helyezi a hangsúlyt, inkább arra keresi a választ, hogy létezik-e filozófiai irányzatoktól független, általános érvényű emberi értékrend. A film epikus hangvételét jellemzi, hogy látszólag csak a két főszereplő között folynak a párbeszédek, igazából azonban Neil Young gitárszólamain keresztül maga a rendező is bekapcsolódik a dialógusokba. 2. Betty Blue (Jean-Jacques Beineix, 1985) A történet fő sodrát egy őrült nő és egy fiatal, az írói pályával barátkozó férfi szerelmének története adja. Ezen túl a Betty Blue az apróságok filmje. Szereplők jelennek meg, és tűnnek el a vásznon anélkül, hogy bármilyen hatással lennének a cselekményre, néha hosszú percekig olyan részleteket láthatunk, melyeknek semmilyen szerepük nincs a meglehetősen drámai végkifejletben. Azaz mégis van: azzal, hogy az egymást követő események csak nagyon kevéssé befolyásolják a szereplőket, Beineix éppen az őrület - vagy kicsit eltúlozva a női lélek? - irracionalitását ábrázolja. Ezzel pedig egy férfi nehezen tud mit kezdeni. 3. Berlin fölött az ég (Wim Wenders, 1987) Az Angyalok városá-nak eredetije, a még kettéosztott Berlinből. Angyalok itt is vannak, és ezzel szinte ki is merülnek az eredeti és a remake közötti hasonlóságok. A film, mely Wenders számára meghozta a világhírnevet, olyan provokatív módon néz szembe a német történelmi lelkiismerettel, hogy néha az az érzésünk: helyenként maga Günter Grass is belenyúlt a forgatókönyvbe. 4. Apokalipszis most - rendezői változat (F. F. Coppola, 2001) Coppola pszichedelikus víziója a vietnami háborúról. A film tört üvegen keresztül tárja elénk az amerikaiak - inkább emberi, mint katonai - megszégyenülését Indokinában. A rendezői változat szinte lépésről lépésre követi Joseph Conrad A sötétség szíve című regényét, és még arról sem feledkezik el, hogy az amerikaiakért a franciák tartották a hátukat Dien Bien Phunál. Nyomasztó filmélmény arról, hogy a háborúban nemcsak kaszál, de kísért is a gonosz. 5. Visszafordíthatatlan (Gaspar Noé, 2002) Gaspar Noé nagyon veszélyes vizekre evezett ezzel a filmjével, ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy esztétizálja egy nemi erőszak történetét. Az események időben visszafelé forognak, és szemben a Mementó-val, itt ez többet jelent, mint még egy csavart a történetben. Ha lineáris sorrendű lenne a cselekmény, akkor szinte dokumentumfilmet néznénk, és a szembesítés azzal, hogy az életnek ilyen arca is lehet, kibírhatatlan, szó szerint nézhetetlen lenne. Így viszont együttérzésre nevel a film, és nyíltan - hihetően - kimondja: a nemi erőszak felér egy gyilkossággal. 6. Donnie Darko (Richard Kelly, 2001) A dühöngő retro-láz kellős közepén egy rettentően elegáns stílusgyakorlat. Kelly rendezését nehéz műfajilag behatárolni, valahol félúton lehet a sci-fi és a kamaszkori Bildungsroman között. A film hangulatát egy nagyon diszkrét, végig a háttérben meghúzódó szál alapozza meg - amely jórészt a hihetetlenül eltalált filmzenére épül -, a nyolcvanas évek észrevétlenül, kliséktől és sallangoktól mentesen lopóznak be a film képkockái közé. Mindemellett a film még az időutazás kapcsán rendszerint felmerülő logikai bukfenceket is képes elkerülni, és arra is kísérletet tesz - véleményem szerint sikeresen - hogy a nézőben óvatosan felpiszkálja az élet értelmét kutató kíváncsiságot. 7. Egészséges erotika (Tímár Péter, 1985) Mi történik akkor, ha két férfi kezébe egy kamerát adunk, amely betekintést enged a női öltöző titkokkal teli édes világába? Még több férfi érkezik a színre, és előbb-utóbb tűzvészbe torkollik a dolog. Tímár Péter tisztelgése Milos Forman Tűz van, babám! című filmje előtt, zseniális párbeszédekkel, káromkodó Mikó Istvánnal és a tervgazdálkodás miértjével. 8. Mystery Train (Jim Jarmusch, 1989) Többféle variáció arra, hogy milyen egy éjszaka a földön Elvis után. Egy fiatal japán párocska a Király előtt tisztelegve zarándokol, egy olasz asszony szellemet lát, három részeg fickó randalírozik. A megfigyelt szereplők találkoznak egymással, mégsem történik semmi, csak zajlik az élet Memphisben. Talán ilyennek látnánk a világot, ha egyszerre több tér- és idősíkot tudnánk szemlélni. Közben pedig végig irigyeljük Jarmuscht, mert ő láthatóan képes erre. 9. Rekviem egy álomért (Darren Aronofsky, 2000) A nemrég elhunyt Hubert Selby Jr. nyomán végre egy film, amely őszintén kimondja: ha a spanglizást választjuk, felhőtlen és boldog lesz az életünk. Egy ideig. Aztán a tévé megy a zaciba, de ekkor már kicsorbult értékítélettel szemléljük a világot, így ez sem tűnik annyira borzasztónak. Szépen sorban követik egymást a negatív drogos karrier kötelező állomásai, a heroinista főszereplő lassan elveszti a külvilágot, és egy idő után már csak a drog marad. Ami nem sok. Tátongó, gennyes sebbel a vénánkon, pénz nélkül, emberi kapcsolatok nélkül inkább kevés. 10. Szamszára (Pan Nalin, 2002) A film szakít azzal a hagyománnyal, hogy a távol-keleti szerzetesek életét a felhők közé helyezze, és a nem megvilágosodottak számára érthetetlenné tegye, hogy hús-vér emberek miért töltik el egész életüket meditálással. Teszi ezt úgy, hogy központi témája a világi és a szerzetesi élet összeegyezhetetlensége. A messzi tibeti kolostorokban is tudnak örülni a napsütésnek vagy a gyermeki ártatlanságnak, és a buddhizmus sem készen kapott válasz arra, hogy hogyan érdemes élni. Sőt, itt is vannak olyan kínzó belső kérdések, melyekbe akár bele is lehet halni. |