Izomagyú zsidók odacsapnak

A Becstelen brigantyk nagyszerű alkotás, Quentin Tarantino eddigi legrafináltabb filmje. Néhány érv e megállapítás alátámasztására.

1. A második világháború és különösen a holokauszt olyan tabuk, amihez nehéz egyszerre vidáman és ízlésesen nyúlni. Itt a néha öncélúnak tetsző poénkodás és a holokauszt jól megférnek egymással. Nem tabudöntögetés, hanem feloldás lesz ebből, miközben nem a múltat fejtegeti, hanem díszletnek, háttérnek használja a történelmet. Mégis tudott új megközelítést adni a sokszor közhelyes korábbi feldolgozásokhoz képest. Pedig nem sok érzékenyebb témába tudott volna belecsapni a nyugati világban, és Tarantino most sem finomkodott. Mutatott emberarcú nácit, vérengző elmebeteg zsidót is, és mégis az jött ki, hogy a nácik undorítóak. Elképesztő dramaturgiai bravúr, hogy nem csak az illem teszi, hogy ebben a filmben a néző a német katonák fejbőrét lemetsző zsidónak drukkol, még a gyermeke születését ünneplő kedvesen kótyagos nácival szemben is.

2. Tarantino hozta a szokásos sémáit, de ezúttal mégis teljesen új, minden korábbinál bonyolultabb elegyet kevert ki a részben ismerős alkatrészekből. Van itt is obszcén vérfürdő, vannak hosszú és abszurd párbeszédek, vannak szállóigének szánt kulcsmondatok is. Vannak utalgatások kulturális hagyományokra, de most nem csak a mozis elemek jönnek elő, hanem például a Grimm-mesék világa (micsoda párosítás a nácikhoz!) vagy a klasszikus drámák is.

3. Tarantino ebben a filmben is ünnepli a film történetét. Most azonban nem kifejezetten műfajoknak állít emléket (bár ilyen példák is vannak), hanem maga a mozi válik kiemelt helyszínné, a filmgyártás maga egy fontos szála a történetnek. A mozi hatalmáról is értekezik, itt is a díszlet önmagán túlmutató értelmet nyer, ahogy ez történik a történelmi háttér kapcsán.

4. Tarantino talán először ünnepli egyértelműen Amerikát. Bizonyos szubkultúráit korábban is méltatta, de inkább gúnyolódott, meg Arany Pálmával tüntette ki a háborús kormányzatot mocskosul alázó Michael Moore-t, stb. Most viszont jelezte, hogy Amerika még vérszomjasan és bunkón is sokkal szimpatikusabb világot képvisel, mint a diktatúrák, legyen annak képviselője akár nagyon okos, akár bátor, akár egyszerűen csak öntelt tahó. A lazaság és felszabadultság mindig vonzóbb, akkor is, ha az Amerikát (nyugati civilizációt) képviselők eszközeikben nem kifinomultabbak az ellenségeiknél - ezt üzeni a Becstelen brigantyk. Lehet, hogy konkrét ügyekben (kínvallatás, micsoda aktualitás!) az amerikaiak sem jobbak ellenségeiknél, de összességében mégiscsak ők a jók. Önironikus, de mélyen patrióta film ez.

5. Amilyen könnyed és tréfás és abszurd és történelmietlen a film, olyan bonyolult és érvényes képet fest háborúról, diktatúráról, bosszúról és bátorságról. Érzékenyen árnyalja a nehezen magyarázhatót, miközben vaskos túlzásokkal szórakoztat. És akkor még nem beszéltünk az elképesztő karakterekről, a két és fél órán keresztül folyamatosan kitartó feszültségről és a nagyszerű színészi játékokról (Christoph Waltz alakítása messze kimagasló). Lenyűgöző az egész.