Se szex, se pisztoly, csak a meló

Az irányítás határaiban hiába búvik meg minden, amiért szeretjük a jarmuschi mozit, mert annyira kuszán és homályosan lebeg a vásznon, hogy ha beleszakadunk, sem tudjuk élvezni. Jim Jarmusch (Hervadó virágok, Szellemkutya) legújabb filmjének nyilvánvalóan hiábavaló, ám fantáziadús értelmezési kísérlete következik.

Egy kőkemény, kifejezéstelen arcú és kifogástalan megjelenésű figura (Isaach De Bankolé) titkos megbízatást kap, ami olyannyira rejtélyes, hogy még a tolmácsnak is meggyűlik a baja az utasítások lefordításával. De Magányos Fickó egy igazi profi, így hát nekilódul, és sosem sietve, pszichedelikus-elektronikus zenei kíséret közepette teljesíti a küldetést. Útja során a rendező megkíméli őt mindenfajta fordulattól, váratlan eseménytől és felesleges stressztől, hacsak az ágyában következetesen pucéran tekergő fiatal lányt (Paz de la Huerta) nem tekintjük annak. Szabályos időközönként összefut az informátoraival, akikkel gyufásdobozt csereberél, majd továbbáll a soron következő szépen fényképezett spanyol tájba.

Ebben a filmben gyanúsan nagyon nem történik semmi, és ez azzal együtt is zavaró, hogy Jarmusch saját bevallása szerint fontosabbnak tartja a karaktereket a sztorinál, és hogy tudjuk, megírt könyv helyett egy huszonöt oldalas vázlattal látott neki a forgatásnak. Ha az összeesküvős-bérgyilkosos narratív keret csak alibi, ami a Magányos Fickó belső utazását, mintegy a bevetés közbeni művelődését, megnyílását, befogadóból aktívvá válását hivatott szolgálni, akkor Az irányítás határain nincs mit mentegetni, mert direkten odahajigált közhelybölcsességeivel bizony csúfosan megbukott.

Sajnos túl sok - a filmen kívülről érkező - információ támasztja alá ezt az értelmezési lehetőséget. Mindjárt itt van ez a fránya cím (Az irányítás határai), ami William S. Burroughs, a nyelvről mint ellenőrző mechanizmusról szóló esszéjéből való. Aztán a végletekig kontrollált, lassan érzelmileg mégis bevonódó bűnöző alakja a Boorman-klasszikus Point Blank-ből vagy a Jacques Rivette-filmek kibogozhatatlan összeesküvés-történetei mint inspirációk. Mind arra utal, hogy majd' két órán át egy olyan rendezőnek asszisztálunk, aki nem átallotta a magába szippantgatott élményeket öncélúan egymásra dobálni, majd végül az egészet filmnek nevezni.

Tilda Swinton és Isaach De Bankolé

Ha valóban a rejtélyes idegen mentális, belső utazásával van dolgunk, és a mű fenn kívánja tartani a figyelmet, akkor muszáj, hogy érdekeljen minket a figura személyisége. De ez a névtelen bérgyilkos elképesztően távoli és megfoghatatlan, mind a történet elején, mind a végén. Nem tudom, miféle mikroszkópszemmel kellene ahhoz rendelkezni, hogy érzelmeket vagy fejlődést fedezzek fel Isaach De Bankolé gesztusaiban, de a saját mínusz kettes moziba járós szemüvegemmel végig csak egy karizmatikus, ráfagyott maszkot láttam az arca helyén, szólhatott bár a háttérben a fájdalmas Schubert, vagy merülhetett el a Reina Sofía Múzeum festményeiben. Arra az esetre, ha netán okos emberek számon kérnék rajtunk, javaslom, hogy ezen a ponton csodálkozzunk rá az érzékelés szubjektivitására, ahelyett, hogy naivan bevallanánk, normális emberhez méltón elszunnyadtunk a székünkben.

Mégis szeretném azt hinni, hogy Jarmusch csak szórakozik velünk, és ez a rejtélyeskedés és tartalom nélküli filozofálgatás nem több, mint ügyes blöff, a bérgyilkosos film iróniával és finom humorral átitatott kifigurázása. Már a megbízást adó gengszterek is kelletlen erőltetik magukra a napszemüveget, de mit van mit tenni, ha egyszer ebben a műfajban ez a szokás, és a feladatot sem lehet amúgy érthetően kijelölni, hanem kellően ködös formában illik kódolni azt. "A valóság tetszőleges." Akármit jelentsen is ez.

Bill Murray

A Magányos Fickó a megközelíthetetlen profi csendes paródiája, aki szigorúan betartja a szabályokat, ragaszkodik a rituáléihoz (egyszerre két presszókávé külön csészében, tajcsi), gitártokkal kolbászol, és mindig kerül valahonnan meztelen nő az ágyába. A csodabogár informátorok, akik ahelyett, hogy rejtőzködnének, talpig párducmintás outfitben, fehér hajjal grasszálnak (Tilda Swinton), vagy sebhelyes mexikóiként "vegyülnek" (Gael García Bernal), és fedőszövegként klasszikus filmekről, a hangszerek lelkéről, hallucinációról és molekuláris biológiáról zagyválnak.

A játék legszebb része a befejezés, ahol a rendező egy jól irányzott vágással a fegyveresekkel szigorúan őrzött villába repíti emberünket. Hasonlóan önkényes rendezői hatalma segítségével menekítette meg a szakadék szélén lógó hőseit annak idején Hitchcock, az Észak-Északnyugat-ban. És nekem ennyi elég is. Akármilyen finoman erőltetett módon, de csak sikerült többé-kevésbé tisztára mosnom a mestert.