Drágám, a Gonosz marha nagy lett

Luc Besson animációs mesetrilógiájának második epizódja, az Arthur: Maltazár bosszúja, a záró rész másfél órásra duzzasztott, tökéletlen, körülményes és minden felesleges részletre kiterjedő bevezetése, dögunalmas élőszereplős szekvenciákkal és egy szokatlanul vicces, mutáns főgonosszal.

Ahogy az már az Arthur és a villangókból kiderült, Arthur egy teljesen átlagos, koszos képű, magányos kisfiú, aki a nagyszülők erdőszéli házikójának kertjében éldegélő apró, hegyes fülű, plasztik babákról mintázott manócskákkal ápol jó barátságot, sőt mi több, ha a helyzet megkívánja, ő is képes villangóvá töpörödni. A kedves, aprócska lények univerzuma és annak izgalmas képi világa az első részben még újdonságként hatott, nem beszélve a gyepszint populációinak csodás sürgés-forgásáról. Besson érdeme, hogy még emlékszik, milyen érzés unatkozó szünidősként belefeledkezni a szorgos hangyatársadalom alapos szemrevételezésébe és hogyan sikerült a villangók mesevilágába is átmentenie a filmjeire jellemző feszes tempót, akciódús cselekményt és humoros epizódokat.

A folytatás azonban nem csupán híján van az összes felsorolt erénynek, de makacsul ragaszkodik a nyitódarabban elkövetett hibákhoz, és indokolatlanul hosszúra nyújtja az élőszereplős jeleneteket. Pedig az Arthurként bárgyún álmélkodó Freddie Highmore színészi képesség terén ismét jócskán alulmúlja animált énjét, és az apu-anyu kettős tompa fafejűségét is teljesen felesleges semmitmondó jeleneteken át az érdektelenségig árnyalni. Igen, ezek a felnőttek roppant korlátoltak, nem tisztelik sem a sokszínűséget, sem a természetet, és ádáz, vegyszerarzenált bevető harcot vívnak az ingatlanon áthaladó ízeltlábúakkal. Teszik mindezt azért, mert állatira unatkoznak a vidéki nihilben, és pont ugyanezért illesztenek Arthur nevelésébe is egy emberes adag, gondoskodásnak álcázott kamaszcseszegetést is.

Érthető hát, hogy nyomorult kis Arthur fenemód iparkodik visszajutni a villangók párhuzamos univerzumába, ahol amellett, hogy hős lehet, viszontláthatja első szerelmét is, Holdviola hercegnőt. Ez irányú terveit támogatják a kertben kempingező maszáj harcosok, akiket még a nagypapa hozott magával afrikai kalandtúrájáról, és akik - a töketlen apa helyett - ragyogó és bátor férfivá avatják a sápatag városi kölyköt. Több se kellene már a manóvá váláshoz, csak egy remek apropó, egy orbitális kihívás, egy valamirevaló konfliktus, amit azonban szegény Arthur a teljes filmidő alatt kénytelen kitartóan hajkurászni.

Miközben manó-Arthur a megoldandó problémát, mi pedig a cselekményt várjuk, egy döcögős, tempótlan, se eleje, se vége utazásban van részünk, amit folyton megszakítanak a hangulatukban, tartalmukban és izgalmi szintjükben egy tízéves érettségi találkozó beszámolóira hasonlító átúszásos flash back parádék. Ezekből az unalmas és fárasztó összefoglalókból aztán jól kiderül, hogy kivel mi történt az eltelt időszakban. Egyetlen szerencsénk, hogy ezt a tötyörgést egészen szórakoztatóvá ármánykodja a címszereplő, zöld húslégyre emlékeztető Maltazár, aki kellőképpen stílusosan forral bosszút, és fájó öniróniával kezeli a szerepéből adódó kötelező romlottságot: "Olyan rohadt vagyok legbelül, hogy ellenem még a chemotox sem hatásos."

A komoly önismerettel bíró gonosz egy a nagyszülők konyhájában a tisztítószer reklámokból ismert mikroorganizmusokkal eltöltött nap után elirigyli a családi fészek melegét, és egy aljas kis csellel a már eddig is határozottan multikulturális zöldövezet bukszusai közé teleportálja magát, ahol első rosszcselekedetként lenyúlja a mások pillecukorkáját. Az egyetlen probléma Maltazár szerencsétlen, komplexusokkal küzdő, cinikus figurájával, hogy közel sem annyira ijesztő, mint a szeretetükkel és aggodalmaskodásukkal erőszakosan fojtogató szülők, így aztán azt sem bánjuk ha emberi méretet öltve köztük garázdálkodik, valamint ha a kis Arthur a jófej manócskáknál ragad. És így válik tökéletesen érdektelenné az újabb folytatás.

Végül, miután másfél órát küzdünk csak azért, hogy a figurák egyáltalán a start mezőig eljussanak, már nem is lenne szabad megakadni a befejezésen, ami mégis legalább annyira dühítő és hirtelen, mint mikor annak idején a Dallas epizódjait, közvetlenül a legmélyebben őrzött titok felfedése előtt, a párbeszéd kellős közepén, egy jelentőségteljes Jockey premier plánnal elnyisszantották: folytatása következik. Jó érzésű szülő ilyen élménynek nem teszi ki a gyerekét.