Frears legújabb filmjében a boldog békeidők tisztességtelenségben megöregedett örömlányaira emlékezik. A történetet két Colette-regényből gyúrták össze: Chéri (Rupert Friend) unatkozó aranyifjú, maga is egy hajdani kurtizán (Kathy Bates) fia, aki hat éven át szeretője lesz anyja barátnőjének, a légies léptű, enyhén mísz Leának (Michelle Pfeiffer), egy másik nyugalmazott kurtizánnak. A kapcsolat akkor ér hirtelen véget, amikor Chéri, anyja nyomására, feleségül veszi egy harmadik kurtizán hamvas, jólnevelt leányát (Felicity Jones).
Frears öblös, nagyon brit hangalámondása indítja a filmet: megtudjuk, milyen kellemes és megbecsült foglalkozás volt a száz évvel ezelőtti Párizsban a testedből élni. Michelle Pfeiffer Leája kényelmes, finom életet él - talán túl kényelmesek is ezek a szépítkezéssel teli mindennapok, talán unalmában vág bele ebbe az első pillantásra lehetetlennek tűnő szerelmi kapcsolatba. Más magyarázat nagyon nincs rá. "Nem köthetek bele a személyiségébe, főleg azért, mert nincs neki" - mondja a szépasszony huszon-huszonöt évvel fiatalabb szeretőjéről. A történet legnagyobb talánya az, mit csináltak ezek hat éven át a közös shoppingoláson, vihorászó szexen és lusta languszta-faláson kívül. Leát Frears kifinomult, intelligens nőnek festi le, főleg Chéri anyjával szemben, aki ravasz és harácsoló, tenyeres-talpas asszonyság, mégsem jön át pontosan, ki ez a Lea és mit akar. A hosszú, együtt töltött hat éven elegánsan, fél percben átsiklik Christopher Hampton meglepően kényelmes forgatókönyve, hogy megérkezzen a központinak kikiáltott konfliktushoz: Chéri megnősül, Lea összeomlik. Aztán megpróbálja visszaszerezni a fiút.
Rupert Friend és Michelle Pfeiffer |
A Chéri valójában arról szól, hogyan döbben rá két szerelmes arra, hogy valójában egymásnak lettek teremtve - azután, hogy szétválnak útjaik. Ez egyszerre mélyen tragikus és nevetségesen szánalmas történet, attól függetlenül, Lea hogyan próbál még a ráncaival is megbirkózni. A probléma ezzel a filmmel az, hogy nem bír szembenézni se a tragikummal, se komikus pátosszal, mert mindvégig kényes távolságot tart hőseitől és ezzel kiheréli a történetet. Pfeiffer, Bates, Friend csak díszletek a színen. A szerelmesek szexjelenetei sem izgalmasabbak egy vasárnap délutáni, lagyos ejtőzésnél; minden mozdulat finomkodó és visszafogott. A hősök csodálatos kosztümökben lépkednek, de a lábuk nem érinti a talajt. Nem az ő hibájuk: a forgatókönyv kimerül a szellemesnek szánt beszélgetésekben, a rendezés pedig leginkább óvatosan topog Pfeiffer egója körül.
Michelle Pfeiffer gyönyörű nő és egy ideje sorra játszik olyan szerepeket, amikben kihangsúlyozza, hogy negyvenes (valójában ötvenes) éveibe lépett, de igazából ezek a filmek mind arról árulkodnak, hogy ő ezzel, mint színésznő, nem nagyon tud mit kezdeni. Ezzel a filmmel sincs könnyű dolga, mert hiányzik belőle a lényeg: a Chéri-nek nincs közepe, súlya. Lea szomorú, mert elveszíti Chérit, de tíz perc alatt bebizonyítja, hogy tud ő fiatal szeretőt szerezni magának. Akkor mi az, amitől ez a Chéri-gyerek az egyetlen, az igazi? Rejtély.
Rupert Friend |
Marad tehát a századforduló esztétikája: a sok csipke, lornyon, legyező és gyöngysor. Kathy Bates az egyetlen, aki életet hozna ebbe a túlcizellált, ejtőzős kamaradarabba, de ő inkább átmegy karikatúrába és energia helyett harsány ripacskodással tölti meg a szerepét. Végül ő az, aki kimozdítja a sztorit a holtpontról és szétrobbantja a szerelmeseket. Lea és Chéri ettől kezdve bánatosan epekednek egymás után, és ekkor döbbennek rá, hogy furcsamód nem tudnak egymás nélkül élni. Aztán Frears megunja az egészet, mond három fontos mondatot a végén, amiből kiderül, mennyire komolyan kellett volna vennünk ezt a történetet és ripsz-ropsz befejezi a filmet. Megijed a saját árnyékától: a Chéri nem mer a szenvedély és a kiszolgáltatottság sötétjével szembenézni.