Michael Moore újabb bolondos blöffje

Michael Moore megint csinált egy felszínes, ide-odacsapongó, valóságot nyomokban tartalmazó, úgynevezett dokumentumfilmet. Két órát kell várnunk a megoldásra, hogy mit is kínál a rendező a kapitalizmus helyett. És az is nagy baromság.

A Nap keleten kél, a Föld forog, Michael Moore nem lankad. Csinált megint egy Michael Moore-filmet, de valahogy sokkal kevesebb csinnadrattával, box office-robbanással és bevétellel, mint egykor, hajdanán, az ifjabb Bush 2004-es újraválasztási kampánya idején, a Fahrenheit 9/11-gyel.

Akkor írtam róla egy kritikát, ami aztán nem mellékesen elindított a filmkritikusi pályán, itt, a Filmklubon is hevesen lereagálták, pedig csak azt írtam meg, ami a mai napig érvényes Moore filmjeire: iszonyatosan fontos témákat dolgoz fel - hihetetlenül béna, bicskanyitogató eszközökkel. Egy kedves ismerősöm szerint ez egyáltalán nem véletlen, és Moore voltaképpen éppen azoknak az erőknek a szorgos ügynöke, akik ellen látszólag harcol - hiszen a csúsztatásokon és vicceskedve összevágott archív felvételeken alapuló hobbifilmeket ugye nem igazán lehet komolyan venni.

Moore a Kapitalizmus: Szeretem!-ben a gazdasági összeomlás gödrében vergődő Amerikát próbálja bemutatni. Amúgy Moore-osan. Gyors történelmi kitekintés komikus archív felvételeken, aztán szerencsétlen biztonsági őröket inzultál kamerával, és nem érti, miért nem engedik be szegényt, crime scene-szalagot fon a banképületekre, és a legvérforralóbb: kamerát tol gyászoló, zokogó családtagok arcába.

De Moore-ban és kutatócsoportjában szerencsére van azért annyi, hogy kinyomoz egy valóban hajmeresztő amerikai gyakorlatot is, így derül fény az úgynevezett "Dead Peasants"-eljárásra is, ami röviden annyi, hogy az amerikai mamutcégek életbiztosítást kötnek a dolgozóikra, és ha azok meghalnak, ők pénzt kapnak utánuk. Így nyert a WalMart nevű szupermarket-lánc 81 ezer dollárt egy fiatal nő halálán, amiről Moore nélkül sose szereztek volna tudomást a szomorú családtagok.

Ezt leszámítva nem sok új információ van ebben a filmben. Moore csapongva, szabad asszociációs dramaturgiával száll témáról-témára: eladósodott családok kilakoltatása, éhbérért dolgozó pilóták, gonosz kapitalisták, Bush bárgyú tekintete, gazdasági válság, gonosz kapitalisták, szegény emberek, Obama megválasztása, gonosz kapitalisták, végefőcím. A film a második felében éled fel, amikor egy sikeres, szerencsés kimenetű sztrájkot mutat be elejétől a végéig, és arra buzdítja az amerikai munkásosztályt, hogy álljon ki az igazáért. Ebben alapvetően teljesen igaza van, mégsem lettem ettől a Moore-filmtől sem Moore-fan. Ahhoz túl sok burleszk-elem, a sokszor bevágott, ájtatos Moore-fejtől megint csak ideges leszek és azt várom, hogy végre megpróbáljon valami igazán tartalmasat mondani. Mit akar ez az ember? Mi az alternatíva? Moore továbbra sem érvel, inkább vagdalkozik meg nevettetni próbál; röhögjük ki, sőt, gyűlöljük a sok szemét kapitalistát, de kiutat, na azt nem mutat.

A film legvégén, végre, egyetlen mondattal zárja le a majdnem kétórás, elcsukló hangú, érzelmes dühkitörést: semmisítsük meg a kapitalizmust, hogy végre átvehesse a helyét a... na nem a szocializmus, amit bár néhány perc erejéig elővesz, mégsem mer felvállalni, hanem a demokrácia. Ez Moore egyenletében a megoldás. Egy tizenkét éves kiskrapek is láthatja, hogy ez az egyenlet is hibás persze, mert az egyik oldalon egy gazdasági szerkezet áll, a másik oldalon egy politikai rendszer. Nem baj, Moore úgy tesz, mintha a demokrácia lenne a gyógyír a gazdasági rothadásra (ami Moore fejében egyenlő az ezer sebből bűzlő kapitalizmussal), de erről aztán olyan keveset tud mondani és annyira nem is meri kifejteni, hogy ripsz-ropsz be is fejezi a filmet.

Mi meg vakarhatjuk a fejünket. Mit akart ezzel mondani Moore, a nagy varázsló? És mikor jön végre egy alapos, hasonlóan szenvedélyes, de sokkal értelmesebb és bevállalósabb dokumentumfilmes, aki igazán meg meri piszkálni a témát? Vagy miért nem lehet filmet csinálni egy olyan arcról, aki lakható hajléktalanszállót vagy elismert ingyeniskolát üzemeltet és így megy neki az embertelenségnek? Hol vannak a példamutatók, az etalonok, az önzetlenek, a bátrak, az igazak? A chicagói sztrájkolókon kívül nem mutat Moore olyan embereket, akik puszta létükkel, tetteikkel szállnak szembe a szegénységgel, az igazságtalanságokat nyögő ezrek, százezrek, milliók védelmében. Többet érne, mint ez a sok, elkeserítő, parttalan, béna humorú, sekélyes hippi-szöveg.