Elvesztették a fonalat

Az egyik legbosszantóbb dolog, ami egy filmrajongóval megtörténhet, hogy kedvenc rendezőjéről kiderül, mégsem az a kreatív zseni, akinek korábbi filmjei alapján hitte. A héten bemutatott Az utolsó léghajlító már nem az első bizonyíték arra, hogy M. Night Shyamalan évekkel ezelőtt kifogyott a jó ötletekből - ennek apropóján kivesézzük azokat a rendezőket, akik egy vagy több jó film után cserbenhagytak minket, és még grafikonon is szemléltetjük munkásságuk hanyatlását.

M. Night Shyamalan

M. Night Shyamalan és Bruce Willis a Hatodik érzék forgatásán

Shyamalan első két filmjében fiatal srácok spirituális útkeresésével foglalkozott, aztán a Hatodik érzék-kel rátalált egy műfajra, ami lényegesen népszerűbbnek bizonyult: a csavaros végű, misztikus thrillerre. Ehhez viszont sajna nagyon finom érzék kell: a néző cseppet se bánja, ha a film végén kirántják alóla a szőnyeget, de ha fenékre esik, akkor megharagszik. A Hatodik érzék és a Sebezhetetlen még mesterien felépített, nem kizárólag a néző becsapására kihegyezett filmek voltak, utána viszont Shyamalan egyre kétségbeesettebben próbált újabb és újabb módokat kitalálni arra, hogy átvágjon bennünket. A Jelek és A falu arról tanúskodik, hogy az író-rendező fogytán volt az ötleteknek, és ezek után végre belátta, hogy ideje váltani.

Ez sem sült el jól: a Lány a vízben-nel megcsinálta eddigi legunalmasabb filmjét, ami véget vetett a Hatodik érzék óta tartó sikersorozatának, és épp csak visszahozta az árát. Visszatért hát a misztikus thriller műfajához, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, Az esemény nem csak gyenge film, hanem kifejezetten nevetséges is. Ami Az utolsó léghajlító-t illeti, menekülési útvonalnak éppenséggel nem lett volna rossz, hogy új ötlet híján Shyamalan már kész alapanyaghoz nyúl, de szerencsétlen választás volt pont a Nickelodeon népszerű rajzfilmsorozatát megpiszkálni, mert a rajongókat nem meghatotta, hanem inkább felbőszítette az eredeti sorozat legfontosabb elemeit sutba dobó, lapos adaptáció.

* * *

Kevin Smith

Alanis Morissette és Kevin Smith a Dogma forgatásán

Bár személy szerint kitartó rajongója vagyok Kevin Smithnek, azt még én is elismerem, hogy a világ legközvetlenebb és legmocskosszájúbb rendezőjének munkássága erősen hullámzó színvonalú. A Shop-stop minden idők egyik legszimpatikusabb első filmje, amit nulla pénzből, végtelen lelkesedésből pakolt össze néhány haver, és ez a lendület minden képkockáján érződik. Smithnek főleg a jó dumákhoz van érzéke (verhetetlen anekdotamester), úgyhogy dialógusközpontú filmjei a legsikerültebbek. A sokak által legjobb filmjének tartott Képtelen képregény sem a (nem különösebben kiemelkedő) színészi alakításoktól vagy Smith rendezésétől olyan kedves, hanem az őszinte, önéletrajzi ihletésű szövegektől, meg a rendező védjegyének számító szókimondó humortól.

Amikor Smith kimerítette a saját életét mint ihletforrást, elkezdett "rendes" filmeket írni és rendezni, ami, úgy tűnik, kevésbé megy neki. A Dogmá-ban még volt egy csomó jópofa ötlet, de a Jay és Néma Bob visszavág már fáradt zagyvaság, és az is kiderül belőle, hogy Smithnek abszolút nincs érzéke az akciójelenetek rendezéséhez. Az Apja lánya veszélytelen kiruccanás volt a sablonosabb romantikus komédiák terepére, de utána Smith elkövette eddigi legnagyobb baklövését, amiben némiképp az internetes fórumokon őt éveken keresztül nyaggató rajongók is sarasak: előszedte a fiókból Dantét és Randalt. A tökéletesen humortalan Shop-stop-folytatásról jobb is megfeledkezni. Utána viszont Smith csinált egy szerelmes filmet, ami majdnem annyira imádnivaló, mint a Képtelen képregény, és ha a marketingjébe is feccöltek volna némi pénzt, a Zack és Miri pornót forgat Elizabeth Banksszel és Seth Rogennel a főszerepben nagy siker lehetett volna. Legfrissebb munkája a Két kopper című hollywoodi bérmunka, ami nem is tekinthető igazi Kevin Smith-filmnek: ez az első eset, hogy valaki más (gyenge) forgatókönyvéből dolgozott. Smith mindig is arról álmodott, hogy egyszer majd Bruce Willist rendezi, ezt most kipipálhatta, és mi is mehetünk tovább: ez a rendőrös komédia annyira semmilyen, hogy még mérgelődni sem lehet rajta.

* * *

Sas Tamás

Sas Tamás a Szinglik éjszakája forgatásán

Sas Tamás profi operatőr, de sajnos ragaszkodik ahhoz, hogy filmrendező is. Amikor '98-ban előrukkolt a Presszó-val, még nem sejtettük, mi vár ránk. A három barátnő egy helyszínen, egy helyre lecövekelt kamerával felvett sztorija üdítő újdonság volt normális közönségfilmeket szinte egyáltalán nem termelő országunkban, de sajnos hamar kiderült, hogy Sasnak ez volt az egyetlen jó ötlete. Rendezőként a közönség szórakoztatását tűzte zászlajára, amit eleinte még némi jóindulattal bájosnak nevezhető amatörizmussal (Kalózok) művelt, később egyre inkább bicskanyitogató pofátlansággal. De az sem jött be neki sokkal jobban, amikor kikacsintott a művészfilm felé: a Szerelemtől sújtva (már a cím is pofátlan, miért kell Jarmuschtól nyúlni, és főleg miért, amikor semmi nem kapcsolja össze a két filmet?) másfél órás, egyszereplős szenvedését komoly türelemjáték végignézni.

Az évek elteltével Sas egyre lejjebb helyezte saját minőségi mércéjét, és egyre arcpirítóbb nívótlanságokat hordott vászonra - amit feltehetően azzal racionalizál, hogy ha nézik az emberek, amit csinál, akkor biztos nem is annyira rossz. Tulajdonképpen bőven elég az S.O.S. Szerelem!-ből Ulmann Mónika gigabájt/libamáj-rímmel operáló nótáját felhozni példának - ha egy rendező ilyet beleír/benne hagy a filmjében, onnantól nemigen van visszaút. Viszont még innen is volt lefelé: az ostoba humorizálásnál is kínosabban jött ki, amikor Sas megpróbálta komolyan találni a szupergagyit. A Szélcsend elvileg thriller, gyakorlatilag az utolsó figyelmeztetés Sasnak: ezt már senki torkán nem lehetett lenyomni, ideje váltani.

* * *

Mathieu Kassovitz

Michel Serrault és Mathieu Kassovitz a Gyilkos(ok) forgatásán

A fiatal Mathieu Kassovitz a Spike Lee Nola darling-ja által inspirált, ártalmatlan és kellemes A meszticlány-nyal debütált filmrendezőként, amelyben mindjárt az egyik főszerepet is eljátszotta. Ebből még senki se vonta volna le azt a tanulságot, hogy Kassovitz egy zseni, aki még nagy dolgokat fog véghezvinni, de pechjére második filmje, a '95-ös A gyűlölet briliánsan sikerült. A lepattant párizsi külváros dühvel teli suhancainak kemény sztorija hatalmasat ütött, Kassovitz megnyerte vele Cannes-ban a rendezői díjat, aztán a Césart is, a legagresszívabb srácot alakító Vincent Cassel pedig egy csapásra ismert és keresett színész lett. Sajnos itt meg is tört a lendület: A gyűlölet kíméletlen társadalomkritikája az ezt követő Gyilkos(ok)-ban szájbarágós megmondássá változott. A bérgyilkosról és tanítványáról szóló film olyan didaktikusan sulykolja a nézőbe mondanivalóját a média lélekölő hatásáról, hogy elkerülhetetlenül ellenszenvet vált ki.

A Bíbor folyók ezután kifejezetten megkönnyebbülést jelentett, a kissé bosszantó kifutású, de szórakoztató krimiben legalább megint az elképesztően menő Vincent Casselt csodálhattuk. A profi thriller jelentette Kassovitz hollywoodi belépőjét, de bár ne lett volna így. A Gothika bebizonyította, hogy a misztikus horror nem az ő terepe, és azt is, hogy nem kéne erőltetnie az angol nyelvű filmeket: Halle Berry csapnivaló alakítást nyújt az elmegyógyintézeti ápolttá váló pszichiáter szerepében, feltehetően a színészvezetés hiányosságai miatt. A mélypont kétségtelenül Kassovitz utolsó rendezése, a 2008-as Babylon A.D. (nálunk még DVD-n sem jelent meg), de ezzel ő is tisztában van: "puszta erőszak és ostobaság" - így jellemezte saját filmjét, és nem utólagos önkritikával, hanem az amerikai bemutató előtti héten. A Vin Diesel főszereplésével készült sci-fi Kassovitz szerelemprojektje volt, amit eredetileg Vincent Cassellel csinált volna meg, de eladta magát a 20th Century Foxnak, ami tragikus döntésnek bizonyult. A stúdió állítólag mindenbe beleszólt, és a Kassovitz által oly fontosnak tartott geopolitikai mondanivalót kiirtották a filmből, létrehozva egy olyan korcsot, amire - ahogy a rendező meg is jósolta - A sötét lovag és A Vasember évében senki sem volt kíváncsi.

* * *

Richard Kelly

Richard Kelly A doboz forgatásán

Richard Kelly rövid tündöklése és immár visszavonhatatlannak tűnő bukása figyelmeztet minden filmkritikust arra, hogy veszélyes egy elsőfilmes rendezőt zseninek kikiáltani. A nyugtalanító hangulatú, rejtélyes Donnie Darkó-t kritikusok és nézők egyaránt imádták, csavaros sztorija miatt internetes fórumok kedvenc vitatémája lett és rögvest kultfilmmé vált. De a Kelly következő nagy dobását izgatottan váró rajongók pofára estek: már majdnem tíz év telt el a Donnie Darko bemutatása óta, és a rendező azóta sem állt elő semmi értékelhetővel. Évekig kitartóan reménykedtünk, pedig már a Donnie Darko után pár évvel gyanús lehetett volna, hogy Kellynek nem sikerült összehoznia a második filmjét.

Csak 2005-ben tűnt fel a színen újra, Tony Scott Dominó-jával, aminek ő írta a forgatókönyvét. Az érdektelen akciófilm után még azzal mentegette Kellyt a rajongótábor, hogy ez végül is csak bértollnokság volt, de a 2006-os A káosz birodalma egyértelművé tette, hogy Kelly fejében nem briliáns, hanem zavaros gondolatok kergetik egymást. A filmnek ugyan jót tett, hogy a cannes-i filmfesztiválon bemutatott 160 perces, nézhetetlen verziót utóbb megkurtították és kicsit kivasalták, de a végeredmény így is legfeljebb mókás őrültségnek tekinthető. A tavalyi A doboz se állította helyre Kelly renoméját: a hangulatosan induló film hamar átmegy egy végtelenül ostoba, misztikus sci-fibe, aminek ráadásul a kivitelezése is olyan ócska, mintha egy 70-es években készült sci-fi-sorozat volna.