Rájár a rúd a nőgyűlölő perverzekre

Két évvel ezelőtt a regény, tavaly a filmváltozat sikere söpört végig a világon. Míg Amerika megszeppenve próbálja az angol nyelvű remake-hez összegereblyézni a színészeket, ezalatt végre hozzánk is eljut minden idők legsikeresebb svéd filmje. A tetovált lány szépen és profin megcsinált borongós krimi egy ragyás képű szótlan újságíróról, agyontetovált undok punk barátnőjéről és egy negyven évvel ezelőtti titokzatos bűnesetről.

Az emberiség két részre osztható: azok, akik tudják, miért beszélnek mostanában annyit a skandináv krimikről, meg azok, akiknek gőzük sincsen arról, honnan jön ez a mizéria. A tetovált lány című filmet emberi számítás szerint mindkét típus élvezni fogja, de szinte biztos, hogy másképp.

A film alapjául szolgáló regény egy trilógia első része; írójuk, a férfi főhőséhez hasonlóan stockholmi oknyomozó újságíróként dolgozó Stieg Larsson ötvenévesen, még az első kötet kiadása előtt elhunyt szívrohamban. Nem érhette meg, hogy posztumusz megjelent háromrészes könyvfolyama lett az ezredforduló óta gombamódra szaporodó és világszerte egyre népszerűbb skandináv krimik legsikeresebbje; egy ujjongva felfedezett irodalmi műfaj zászlóvivője.

A közel 600 oldalas regényt a dán-svéd stáb (a dán rendező, Niels Arden Oplev és honfitársai, Rasmus Heisterberg and Nikolaj Arcel forgatókönyvírók) jó arányérzékkel ültette át vászonra. Ott nyesegették meg a sztorit, ahol meg kellett, és ott támogatták meg vizuális motívumokkal, ahol szükség volt rá. Ritka eset adaptációknál, hogy a dramaturgiai sarokpontok átmentésén túl sikerül az eredeti mű esszenciáját újra összerakni a filmben. Itt most sikerült, kellett hozzá két remekül kiválasztott színész, egy biztos kezű rendező és a csípős-borongós svéd időjárás. Jól jött az is, hogy az alapanyag is ki van találva.

A történet egyik titka, hogy a jellegzetes atmoszférájú skandináv krimibe beemeli a klasszikus bűnügyi irodalom jól ismert, de mindig működő fogásait. Az újságíró Mikael Blomkvist titokzatos felkérést kap egy dúsgazdag mágnástól, hogy nyomozza ki, ki ölte meg negyven évvel ezelőtt eltűnt kedvenc unokahúgát. A gyilkosság egy elzárt szigeten történt, a gyanúsítottak pedig az éppen ott tartózkodó rokonok. Rejtélyes számokat és idézeteket kell megfejteni, miközben gazdátlan lövések dördülnek.

A legjobb Agatha Christie-könyvekből ismerős motívumokat egészíti ki a Holmes-Watson felállás, amikor a szigeten fényképeket bogarászó Blomkvisthez csatlakozik a fura kinézetű fiatal Lisbeth Salander. De az már a skandináv krimikre jellemző fogás, hogy nem lehet tudni, ki Holmes és ki Watson. Sőt többnyire épp Lisbeth az, aki továbblendíti a nyomozást ötleteivel. Mellesleg azt is lehet tudni róla, hogy nincs jóban a nőket bántalmazó szadistákkal, és messziről megorrontja az antiszemita nácikat.

Noomi Rapace A tetovált lány-ban

Lisbeth ritka jól kitalált karakter: túl extrém, csúnya és undok ahhoz, hogy szimplán csak azonosulj vele, helyette az az égető vágy kíséri végig a filmet, hogy megfejtsd a titkát, és ez legalább olyan erős kapocs. Az őt játszó Noomi Rapace (ejtsd: Numi Rápász) mintha csak a könyv lapjairól sétált volna ki szegecses fekete bőrdzsekiben, Martens-bakancsban, piercingekkel, éles vonásaival, fiús alakjával és megfejthetetlen sértettségével. (A film után mellbevágó megnézni a színésznő IMDb-s galériáját; kiderül, hogy Noomi Rapace egy gyönyörű, szexi nő, akiben, ha nem láttad volna a filmet, nehezen lehetne meglátni Lisbethet.)

A Blomkvistet játszó Mikael Nykvist már nem ilyen egyértelmű választás, legalábbis első blikkre. A könyv alapján az újságírót tehetséges, sima modorú, jóképű macsónak gondolná az ember, ehhez képest kapunk egy alacsony, csúnyácska pasit. A végére aztán rájön az ember, hogy kell az a hepehupás arcbőr és ügyetlen marconaság ahhoz, hogy életszagú legyen a film, és ne kilúgozott love story.

Noomi Rapace és Mikael NykvistA tetovált lány-ban

A történet nem dúskál akciójelenetekben, a nyomozás nagy része nem túl látványos részletekből áll össze: beszélgetések a gyanús rokonokkal, sok kutakodás neten, poros adattárakban. Nehéz ebből thrillert csinálni, de itt talált rá Oplev a jó vizuális mankóra: a fényképekkel való játékra. A titokzatosan mosolygó eltűnt fiatal lány fényképe újra és újra felbukkan a sztori kulcspontjain, mint Laura Palmer fotója egy másik krimiklasszikusban. A bonyolult rokoni viszonyokat is fényképekkel segít megérteni a rendező, a kamera többször visszatér a falon családfaszerűen elrendezett fotókhoz. Ugyanígy, az egymás után elkattintott régi fényképekből összevágott jelenetsor egy papíron egyszerűen elmesélhető történést képes láttatni filmen.

Egy biztos: minden ismerős krimiklisé ellenére se számítson senki decens rejtélyre, ahol egy hangyányit punkosabban öltözködő Miss Marple szálazza szét a vértelen bűnügyet. A tetovált lány-ban, más skandináv krimikhez hasonlóan, a cselekmény mélyebb társadalmi összefüggésekbe ágyazódik. Előkerül Svédország náci múltja, antiszemitizmus, a ma is létező idegengyűlölet, nők ellen irányuló erőszak, szociális és gazdasági visszaélések. Az eredeti svéd regény (és film) címe nem véletlenül A férfi, aki gyűlölte a nőket. A film több alkalommal tartalmaz a nyugalom megzavarására alkalmas képsorokat. Sohasem értelmetlenül vagy hatásvadász módon, de azért érzékenyebb idegzetű nézők készüljenek fel rá, hogy a filmben nőket fognak bántani. Csúnyán.

A tetovált lány remek film lett, aminek két és fél órája alatt sosem nézel az órádra, akár olvastad a könyvet, akár nem. Épp ezért nagy kár, hogy az amerikaiak nem tudnak feliratokat olvasni, és ezért minden jó filmnek legyártják az angol nyelvű remake-jét. Az ő verziójukból pont az a jellegzetes atmoszféra és társadalmi beágyazottság fog elveszni, ami érdekessé tette A tetovált lány-t - és az összes skandináv krimit. Az, hogy a gyilkosság(ok) közben megismerjük a szociális és gazdasági édenkertnek gondolt ország(ok) frusztrációit, a skandináv mítosz mögött rejlő problémákat. Kellenek a svéd színészek, hülye ö-ikkel, ü-ikkel, idétlen "gatan"-jaikkal és ragyáikkal, kell a karácsonyi húsgolyó, a náci parák és a vidéki faház. Mert ha kiemeled a sztorit a svéd kontextusból, mid marad? Kisuvickolt, szimpla krimi. Foroghat az amerikai verzió havas tájban, de akkor is elillan belőle valami fontos, amiért nem kárpótol a bárgyú képű Daniel Craig, sem a cukorfalat Carey Mulligan. Nálunk a filmet az eredeti hangot megtartva, felirattal vetítik. Legalább végre megtudjuk, hogy kell kiejteni a sok svéd nevet.