Szabó Erika: Most értem meg erre

Hat évig játszotta Tildát a Barátok köztben, most az Üvegtigris 3-ban forgat, ősztől a Színművészeti Egyetemen feszegeti a határait. Élete leghosszabb interjújában Szabó Erika elmeséli, mitől fél a legjobban, miért szeret szenvedni, milyen találkozni a példaképeivel, hogyan dolgozta fel a szappanoperában való szereplést, miért döntött úgy, hogy 25 évesen visszaül az iskolapadba, valamint, hogy gyorsabban dobog-e a szíve, ha valami szemétséget olvas magáról az interneten. Szóba jött Stohl András és Rudolf Péter, kérdeztük a színpadi meztelenségről, és egy esetleges Playboy-sorozat ötletét is felvetettük neki.

- Amikor 2003-ban voltál nálunk cseten, minden kérdésre szellemes és ironikus választ adtál. Elolvastam pár interjút, amely mostanában készült veled, és azokban minden válaszod olyan sótlan és közhelyes, mint egy szolgálati közlemény. Azzal váltál profivá, hogy kiölted a humort a nyilatkozataidból?

- Nem hiszem, hogy ennek a profizmushoz lenne köze. Picit megijedtem, és emiatt óvatosabb vagyok bizonyos emberekkel és bizonyos helyzetekben. Főleg újságírókkal, mert voltak nagyon rossz tapasztalataim ebből adódóan, aztán úgy döntöttem, hogy maradunk a szürke tényeknél, ami ugyan nem valami szellemes, viszont nagy baj sem lehet belőle. Nem érhet olyan, hogy egy-egy mondatomat úgy olvasom vissza, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal.

- Kiforgatták a szavaidat? Vagy komolyan vették, amit viccből mondtál?

- Nem tudok konkrét dolgot mondani, de maga a bulvár is sokat változott 2003 óta. Nyíltabb lett, érdeklődőbb, ami, hogy ha te vagy az érdeklődés középpontjában, akkor nem feltétlenül pozitív.

- Milyen a viszonyod az ilyen újságokkal?

- Az előző kapcsolatom alatt döntöttem úgy, hogy életemnek ezt a vonalát nem osztom meg a világgal. Egy fiatal lánnyal kapcsolatban az, hogy ő éppen kivel jár, az egy érdekes pont. Miután én erről egy ideje nem beszélek, más dolgok meg, amik történnek, nem annyira szaftosak, emiatt velem nem foglalkoznak olyan sűrűn. Szerintem a bulvár fontos tényező, és hasznos tud lenni az ember számára, ha - mondjuk - abból él, hogy képernyőn van. Nekem ezzel alapvetően nincs bajom, de olyan soha nem volt, hogy megkerestem volna egy újságírót azzal, hogy elmesélnék neki egy történetet. Általában megtaláltak, és ez nyilván annak köszönhető, hogy ha az ember napi szinten képernyőn van, akkor előbb-utóbb felmerül a neve azok között, akiktől meg lehet kérdezni, hogy mi történt velük mostanában.

- Pár hónapja voltam az Ódry színpadon (a Színművészeti Egyetem játszóhelye - a szerk.) a Fáj című darab előadásán, és ott ültél mögöttem a nézőtéren. Azt az előadást Forgács Péter rendezte, aki szeptembertől az egyik osztályfőnököd lesz a Színművészetin. Akkor már tudtad, hogy megpróbálod a felvételit?

- Igen.

- Tehát azt már úgy nézted, hogy ez a potenciális osztályfőnököd rendezése?

- Nem, úgy néztem, hogy nagyon kíváncsi voltam arra az előadásra, mert hallottam, hogy nagyon jó. De ez se igaz, mert ha az ember néz egy ilyen előadást, akkor eszébe jut, hogy milyen jó lenne egy ilyenben részt venni. Szerintem a Fáj egy nagyon magas színvonalú előadás mindenféle szempontból. De nem volt ebben olyan szándék, hogy majd jól megnézem, hogy milyen karaktereket kereshetnek. Nyilván, ha valaki felvételizik, és ezt komolyan gondolja, akkor érdeklődik, hogy kik azok az emberek, akik ebbe az osztályba jártak, mi a szint, aminek meg kell felelni.

Szabó Erika válaszol a pszichiátriában használt Eysenck-féle személyiségteszt hetven eldöntendő kérdésére

- Mit gondoltál, amikor nézted a Fáj-t?

- Hogy zseniálisak. Én mindig boldog vagyok, ha egy ilyen előadást látok. Olyan vagyok, ha valami jót látok, napokig eksztázisban vagyok tőle. Ha meg olyat látok, ami nem tetszik, akkor hetekre rosszul vagyok és dühöngök, hogy elraboltak három órát az életemből.

- Én a helyedben azt gondoltam volna a Fáj alatt, hogy "úristen, itt ennyit kell meztelenkedni"!

- Ezt nem gondoltam. Alapesetben engem zavar a színpadi meztelenkedés, de itt nem volt zavaró. Nagyon ügyesen kell megcsinálni mind a rendező, mind a színész oldaláról azt, hogy a néző ne érezze magát zavarban a meztelenségtől. Egyszer láttam egy sztriptízshow-t külföldön, semmi extrémet, egy topless-show volt. Azt néztem, hogy ezek a lányok kimennek, és nem érzik magukat jól ebben a helyzetben, és ezért a nézőnek is nagyon kínos az egész, és alig várod már, hogy vége legyen. Nem az jutott eszembe, hogy hú, neki mennyivel jobb teste van, mint nekem, hanem hogy zavarban van és szeretne hazamenni.

- Tartasz attól, hogy majd neked is meztelenkedned kell az Ódry színpadon?

- Szerintem nem úgy van, hogy az ember bemegy a főiskolára, és az első nap azt mondják neki, hogy "vetkőzz!" Vagy hogy az első féléves vizsga arról szólna, hogy mindenki meztelenül szavaljon Petőfit. Attól nyilván nem lennék boldog. Gondolom, ennek van egy folyamata. A meztelenséget is meg kell tanulni, és meg kell tanulni a saját meztelenségünkhöz fűződő viszonyunkat a színpadon.

- A te meztelenséged mást jelentene a színpadon, mint, mondjuk, az ismeretlen színésznők meztelensége a Fáj-ban.

- Nem tudom.

- Ha te játszanál egy ilyen darabban, akkor biztos sokan próbálnának lefotózni a nézőtérről.

- Volt olyan színésznő, akinek voltak hasonló feladatai, és előtte már ismert volt, de senki nem ment fényképezőgéppel a főiskolára, hogy lekapja félmeztelenül. Az Ódryra darabot nézni olyan ember megy, akit érdekel a színház. Picit szakbarbárnak vagy színházrajongónak kell ahhoz lenni, hogy te azt mondd, hogy kíváncsi vagyok arra, hogy kik lesznek a következő generáció színészei.

- Szerintem naivitás azt gondolni, hogy ha lehetne tudni, hogy Szabó Erika meztelenkedik egy előadásban, akkor a Blikk nem küldene oda két lesifotóst.

- Amikor én meztelenkedni fogok az Ódryn, már nem nagyon fogja érdekelni a Blikket, hogy éppen hol vagyok és mit csinálok.

- Úgy érzed, hogy ennek a népszerűségnek megvan a szavatossági ideje?

- Persze, ez egészen biztos. Ami egyébként egyáltalán nem baj.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Ha tehetnéd, kitörölnéd az emberek fejéből a Barátok közt-ös ismertségedet?

- Biztos, hogy nem. Volt egy nem olyan hosszú időszak az életemben - egy jó fél év - amikor ezt feldolgoztam. Hogy hol van a helyem, hogy én most örüljek, vagy ne örüljek, vagy akarjam-e elfelejteni. Amikor a vége felé közeledett a Barátok közt-ös létezésem, akkor egyáltalán nem tudtam azt, hogy hogyan fogom feldolgozni, hogy nem vagyok napi szinten a képernyőn, vagy hogy az ismertség el fog kopni. Nyilván nem olyan fontos, hogy megismerjenek az utcán, de azon gondolkoztam, hogy a lelkem mélyén ez talán mégis valamennyire fontos. Addig az ember nem tudja, amíg ezt megkapja. Nekem a felvételire való készülés volt az, ami helyre rakta a lelkemben ezt az egészet. Nagyon szembe kellett néznem azzal, hogy ki vagyok én, hogy nagyjából mit akarok az élettől. Felvállalni azt, hogy hat évet dolgoztam egy szappanoperában. Emellé felvállalni azt, hogy már nem vagyok 18 éves. És ez mind nem olyan, ami miatt nekem szégyellnem kéne magam. Aztán oda jutottam, hogy ez olyasmi, ami nagyon is én vagyok. Ha Szabó Erikából kiszedjük a hat év Barátok közt-öt, akkor, amit kapunk, annak semmi köze hozzám. Nekem ez abszolút kellett ahhoz, hogy olyan legyek, amilyen. Ott lettem felnőtt mindenféle értelemben. És ezért rendkívül módon hálás vagyok azoknak az embereknek, akikkel ezt az időt ott eltölthettem. Bábáskodtak fölöttem, és időnként a szüleim helyett a szüleim voltak. Arra jutottam, hogy helyére kell tennem ezt a hat évet a 25-ből, ez egy munka volt, és emiatt nem vagyok hajlandó magyarázkodni vagy rosszul érezni magamat. Mert az egy nagyon kemény és komoly munka, ami ott folyik, és én nagyon megtanultam dolgozni.

- Szerinted az egyetemen nem fognak lebontani és kiirtani belőled mindent, amit a Barátok közt-ben tanultál?

- Szerintem az egyetemen kibontani próbálnak majd engem is, és leszedni olyan sallangokat, amire nincs szükség és segíteni abban az útban, hogy megtaláljam a hangomat. Egyáltalán nem gondolom, hogy ennek az útnak a végén járnék. Az én életemből kimaradt ez a tanulós szakasz. Vannak olyan emberek, akik meg tudják tanulni a munka során a szakmát, tudnak ellesni, figyelni. Nem állítom, hogy erre teljesen alkalmatlan lennék, de nekem lelkileg szükségem van arra a tudatra, hogy kijártam az iskolát. Vállalom, hogy vagyok ennyire konzervatív. Belül jót tesz az, hogy megvannak a mestereim, tanultam, elvégeztem azt a munkát, ami kell ahhoz, hogy klasszikus értelemben színész legyek.

- Most országosan ismert vagy, vannak lehetőségeid, szinkronizálsz, színházi előadásokban játszol. Járhattad volna tovább ezt az utat, de te mégis egy sokkal nehezebbet választottál. 25 évesen elmész egyetemre, és az arany éveidet vesztegeted el a Színművészeti dohos helyiségeiben. Gondolom, ez egy nagy dilemma volt, hogy merre menj tovább. Miért nem a könnyebbik utat választottad?

- Ez nekem nem volt dilemma. Onnantól kezdve, hogy eldöntöttem, felvételizek, nem nagyon dilemmáztam ezen. Elmentem a megfelelő tanárokhoz, mondtam, hogy tudom, hogy nagyon viccesen hangzik ez 25 éves fejjel, de akkor most szeretnék felvételizni, és segítsenek nekem felkészülni. Mindenki mondta, hogy nagyon örül, hogy végre megérett bennem ez a gondolat. Ismét. Mert, hogy ennek volt egy előzménye 14-től 17 éves koromig, amíg főiskolára készültem. Aztán oda kellett állnom a családom elé is, és azt mondani, hogy úgy érzem, hogy nekem van egy adósságom az életem felé, amit törlesztenem kell, és tisztességesen végig szeretném csinálni ezt a felkészülést, és majd az élet eldönti helyettem, hogy ezt az utat így kell járnom, vagy el kell felejtenem. Szeptemberben kezdtem el az intenzív felkészülést, és májusban volt az első rosta, és volt még egy előkészítő kurzus, amin részt vettem. Amikor az ember 14 éves korától kezdve arról álmodozik, hogy ő bemegy felvételizni - tehát nem arról, hogy Színművészetire jár - akkor nagyon varázslatos élmény, amikor tényleg bemész abba a terembe. Állsz, vársz, bemész. Azon gondolkodtam, hogy itt vagyok, 25 éves vagyok, már nem azokkal az illúziókkal, amik nekem 14-15-16 évesen voltak arról, hogy mi fog velem történni, és nagyon szürreális minden. Amikor az első rostán azt mondták, hogy van még második is, akkor ott volt nekem egy katarzis. Az egy elég nagy érzés volt. Amikor az Ódryn kihirdették, hogy oké, felvettek, akkor az olyan volt, hogy jó, köszönöm szépen, viszontlátásra, hol a kijárat. Menekültem a helyről, mert rám esett, hogy akkor most venni kell egy nagyon nagy levegőt ezen a nyáron, és mentálisan felkészülni arra, hogy nagyot változik az életem.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Mindig is tudtad, hogy felvételizni akarsz? Volt, amikor azt nyilatkoztad, hogy nem fogsz.

- 21-22 évesen azt gondoltam, hogy ehhez már öreg vagyok, aztán 25 évesen valamiért nem éreztem magam öregnek. Nagyon fura, hogy egy olyan időszakban jött a felvételi gondolata, amikor tényleg jöttek a dolgok egyébként is. A családom azért se értette, mert nem arról volt szó, hogy nincsen munkám, nincsen más alternatíva, csak hogy felvegyenek az egyetemre, hanem rengeteg lehetőség jött. Hosszú beszélgetéseket folytattunk arról, hogy teljesen megbolondultam-e, vagy csak kicsit. Aztán megértették. Nyilván nagyon kell engem szeretni és ismerni ahhoz, hogy megértsék, hogy majd 30 évesen veszem át a diplomámat egy olyan iskolában, ami nem igazán magánélet-centrikus.

- Miért leszel koleszos?

- Egyszerűen azért, mert nem tudnék fenntartani egy albérletet úgy, hogy nem keresek pénzt. Ma Budapesten egy albérlet rezsivel együtt 80-100 ezer forintra jön ki, aki ezt össze tudja rakni magának kilenc hónapra, és még eszik is, az gazdag embernek számít.

- Semmilyen kereseted nem lesz? Szinkronizálni sem szabad?

- Nem, semmi közszereplés jellegű feladatot nem szabad vállalni.

- Az egyetemre járó színészpalánták dolgoznak amúgy? Pincérkednek, meg ilyesmi?

- Nincs rá idejük. Nem arról szól ez az első két év, hogy te otthon unatkozol, miközben csodálatos szinkronszerepek várnak rád, hanem egyszerűen nincs másra időd. A kollégium ilyen szempontból tök jó dolog, mert az ember legalább beilleszkedik abba a társaságba, amelyben a következő öt évét éli. Élni fogom az egyetemisták életét. Ebben a városban olyan nagyon sok egyetemista nem hal éhen, valószínűleg én sem fogok. Nyilván nem megyek el Waikikire nyaralni idén nyáron, próbálom a szüleimet valamennyire tehermentesíteni, és nyáron dolgozni, amikor tudok. Lesz olyan osztálytársam, aki idén nyáron egy gyógyszergyárban csomagol.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Nem érzed úgy, hogy visszafelé mész az időben?

- Abszolút. Nem mindenkinek lineáris az élete. Egyébként nem gondolom, hogy ez egy követendő példa, hogy valaki 17 évesen elmegy dolgozni egy munkahelyre, dolgozzon 25 éves koráig, majd menjen el tanulni harmincig, majd megint kicsit dolgozzon, majd 50 évesen még beiratkozhat a TF-re, és aztán nyugdíjasként testnevelőtanár lehet. Én most értem meg erre. Szerintem ha az embert felveszik a Színművészeti Egyetemre, és azt mondják a tanárai, hogy gyere, akkor a világ legnagyobb pofátlansága azt mondani, hogy bocs, de nem megyek. Ilyen opció nincs. Akkor azt kell mondani, hogy köszönöm szépen, istenem, és rendkívül szerényen ott ülni, és elkezdeni dolgozni.

- Most izgatottan nézel elébe?

- Félek. A középiskola előtt is féltem, meg a Barátok közt előtt is féltem. Szerintem, ha valaki vált egy nagyot, akkor normális, hogy nem annyira nyugodt. Rettenetesen félek.

- Mitől félsz a legjobban?

- Attól, hogy nem tudom mentálisan feldolgozni az egészet. Az osztálytársaim jelentős része fiatalabb nálam, abba a közegbe be kell tudni illeszkedni. Éltem egy felnőtt életet, és ezt lecserélem egy egyetemista életformára. Ezt jól kell kezelni, helyére tenni. Hogy ezt a célkeresztet, ami most stabilan előttem van, ne veszítsem el fél év múlva, és ne álljak ott úgy, hogy úristen, mit csináltam. Ilyenektől.

- Mennyire nézel előre? Csak hogy jól teljesíts az egyetemen, vagy elvégezni az egyetemet, vagy már az utánra nézel?

- Tovább nézni nehéz lenne, mert öt év sok idő. Aki meg tudja mondani, hogy öt év múlva itt milyen lesz a világ, az tényleg nagy jóstehetség. Szeretnék minél több mindent megtanulni erről a szakmáról, és szeretnék azon dolgozni, hogy azon az isten adta tényen túl, hogy bizonyos emberek engem szép lánynak tartanak, még legyen valami, aminek engem tarthatnak.

- Mit szeretnél, minek tartsanak még?

- Nem arról van szó, hogy azt szeretném, ha az emberek nagyon okosnak és ügyesnek tartanának. Azon szeretnék dolgozni, hogy ha kapok egy feladatot, akkor azt meg tudjam oldani. Meg egyáltalán magamban elmélyülni. Olyan nincs, hogy fölöslegesen dolgozol. Annyi biztos kiderül, hogy nem azt kell csinálnod, hanem valami mást.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Ma belehallgattam a rádióműsorodba, és profin nyomod a kereskedelmi rádiós hanghordozást. A Vacsoracsatá-ban jópofizol Nagy Feróval, ügyesen kezeled a bulvárt. Miért adod ezt fel mégis, és mész a föld alá?

- Én ezt nem úgy élem meg, hogy ástam egy nagy gödröt, beleugrom, és várom, hogy valaki betemessen. Nem gondolom azt, hogy aki nem szerepel a televízióban, az már nem létezik.

- Nem is ezt mondom. Csak te jó vagy valamiben, amit kevesen tudnak jól csinálni. Akkor miért nem folytatod azt? Miért mész el egy bizonytalan irányba?

- Mert szerintem az embernek az a feladata, hogy ne mindig az egyszerű dolgokat válassza, hanem kihívásai legyenek. Ha mindig mindenki azt csinálná, ami neki nagyon megy, akkor homokoznánk életünk végéig. Ha isteni homokvárakat építettem oviban, akkor minek tanuljak meg olvasni. Meg akarom ismerni saját magamat meg a határaimat.

- Amikor készültem erre az interjúra, beszélgettem pár ismerősöddel, és többen is mondták, hogy nem tudsz vidám szerepet játszani, mert mindenen szenvedsz.

- Ez igaz. Hajlamos vagyok nagyon szenvedni, de valami elképesztő módon. Ez például egy olyan dolog, amit szeretnék megtanulni. Az a baj, hogy mindenhez úgy állok neki, hogy az élet egy nagy dráma, és nagyon drámaian kell mindent megmutatni. Nekem az egy feladat, hogy a humoromat - ami egyébként van - meg tudjam mutatni színpadon, ahelyett, hogy bármiről vér, halál és könnyek jussanak eszembe.

- Miért lehet ez?

- Nem tudom. Biztosan azért, mert beleültették a fejembe, hogy a művészet az valami nagyon mély, nagyon fájdalmas és nagyon szomorú. Pedig ez butaság. Egy manír részemről, egy hülyeség. De tényleg szeretek szenvedni, és nekem jól is áll, ha szomorú vagyok. Ezt persze nem mindenki gondolja így, valószínűleg nekik van igazuk.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- A mostani fejeddel és a mostani állapotokat nézve hol tudod magad elképzelni az egyetem után?

- Ez az, amin igyekszem tudatosan nem gondolkodni. Szerintem annyira átalakulóban van most a színházi szakma. Kicsit útkeresés van, kísérletezgetés. Egyensúlyozás a vásári és a művészi között. Filmben és színházban is van egy olyan vonulat, hogy keresik azt az irányt, amivel tudnak a közönséghez szólni. Hogy mi az a problémakör, ami a ma emberének érdekes lehet. Mondjuk, amilyen a Körmagyar volt a maga idejében. Az a darab (Kornis Mihály drámája, 1989-ben mutatták be a Vígszínházban - a szerk.) tényleg az adott időszaknak, ennek a rendszerváltás utáni generációnak a leképezése volt, és amikor bemutatták, akkor az igazi kulturális sokként hatott. Nem azt mondom, hogy ilyen darabok most nincsenek, de azt érzem, hogy ezeket a gondolatokat keresi egy kicsit a színház.

- Szerintem akkorát, mint a Körmagyar, most már nem is tudna ütni semmi.

- De ott volt például a Czukor Show, ami egy szombathelyi kis társulatnak az előadása volt, és egy nagyjátékfilmig vitte. És tényleg szájhagyomány útján terjedt a darab híre. Egy színházi próbálkozás, ami mégis tudott robbanni egy kicsit. Meg nyilván az is egy kérdés, hogy a zenés műfaj nagyon népszerű, sok színház már csak zenés darabokat játszik, mert arra jön a közönség, és hogy mennyire lehet még - mondjuk - egy Csehovot bemutatni anélkül, hogy drasztikusan esne a nézőszám. Engem nagyon izgat, hogy milyen irányba fog elmenni a színház. De nem látom tragikusnak a helyzetet, mert születnek érdekes előadások, és ha jót akarsz nézni, akkor lehet.

- Bennem inkább az a kérdés szokott felmerülni, hogy miből élnek ezek az emberek.

- Igen, ez egy jó kérdés.

- Néztem, hogy a mostani végzős diákok közül is volt, aki elment társulati tagnak a HOPPartba meg a KoMa-ba. Mindkettő remek társaság, de úgy képzelem, hogy ilyen helyeken maximum éhen halni lehet.

- Nem biztos, például úgy tudom, hogy van olyan alternatív társulat, amelyik tök jól fizet, és nagyon sokat turnéznak külföldön.

- Akkor van még lóvé az alternatívban.

- Azt nem mondanám, mert ha gazdag akarsz lenni, akkor ne kezdj el alternatív színházat csinálni, mert lehet, hogy csalódni fogsz. A száz leggazdagabb magyar közül szerintem egy sem dolgozott színházban.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Tudsz mondani olyan embert, aki szappanoperában kezdte, és aztán sikeresen átnyergelt a legitim színészetre?

- Mindenki Kulkát mondja, bár ő már előtte is színész volt, de kétségtelen, hogy a Szomszédok tette őt országosan ismertté. De nem gondolom, hogy ez úgy van, hogy ha vannak 600 millióan előtted, akkor nagy eséllyel indulhatsz, hogy te leszel a hatszázmillió-egyedik. Nem feltétlenül kell mindent úgy csinálni, ahogy mások csinálják. Nekem sokkal evidensebb lett volna elmenni valamelyik tévécsatornához reggeli műsort vezetni. Az egy olyan dolog, ami következik abból, hogy az ember szappanoperában volt. Ezzel el is tudtam volna lenni pár évig, aztán eljött volna a pillanat, hogy meg kellett volna kérdeznem magamtól, hogy mi legyen meg merre, és mit csinálok én. Amikor ezt az elszámolást most megcsináltam, akkor arra jutottam, hogy pillanatnyilag nem szeretnék tévéműsort vezetni, hanem színész szeretnék lenni. És nekem az a válasz jött, hogy akkor elvégzem a Színművészeti Egyetemet.

- Nemrég megnéztem pár interjút, amit csináltak veled reggeli műsorokban. Az egyikben Csonka Pici, a másikban Liptai Claudia beszélgetett veled, és vicces volt, hogy mindketten különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy beleszőjék a kérdéseikbe, hogy amúgy ők is elvégezték a Színművészetit. Mintha lenne bennük egy büszkeséggel vegyes bűntudat.

- Claudia egyébként pont Marton-osztályban végzett. Szerintem nincs bennük ilyen. Nem erre a két emberre reflektálva, de ha az ember képernyőn van, és egy kereskedelmi csatornánál dolgozik, akkor nehezen hiszik el róla, hogy színészként is működhet. Gyakorlatilag Stohl az egyetlen, akiről tudom, hogy színházban is olyan helyen van és olyan szerepeket játszik, ami tényleg említésre méltó, és a tévében is az egyik legkeresettebb arc.

- Láttad már Stohlt színházban?

- Láttam.

- És jó volt?

- Remek. A színházban három percig érdekes, hogy ő a Stohl András, utána elfelejted.

- Én őt soha nem láttam színházban, de mindig az jut róla eszembe, amit Para-Kovács írt a Rosszfiúk kritikájában: "ha valaki reggel Paprika Jancsi, akkor este is az, ha akarja, ha nem".

- De ő mégis hiteles tudott lenni abban az előadásban, amit láttam vele. Ezt kevesen tudják megcsinálni.

- Találtam egy ijesztő dolgot veled kapcsolatban az interneten, szeretném, ha ezt helyre tennénk.

- Jézusom, az interneten ne keress, ott néha én is olyan ijesztő dolgokat találok magamról! Mi volt az?

- Hírbe hoztak Hajdú Péterrel. Kérlek, cáfold ezt!

- Nem volt soha semmi közöm Hajdú Péterhez. És többek között e miatt a történet miatt kezdtek el a nyilatkozataim egy pont után időjárás-jelentéshez hasonlítani.

- Elmeséled, hogy kerültél bele az Üvegtigris 3-ba?

- Háromfordulós válogatás volt. Az első fordulóban egy casting-ügynökségnél kaptunk szöveget, amit egy kamerába fel kellett olvasni. Aztán volt még két forduló, amikor már ott volt Rudolf Péter is. Minden női szerepre nagy válogatás volt.

- Úgy kell elképzelni egy ilyet, hogy üldögéltek egy folyosón, és mindenki kábé úgy néz ki, mint te?

- Nem. Miután ez egy modell lány, akit játszom, alapvetően fiatal, csinos lányok üldögéltek kint. Szőkék, barnák, vörösek. Nem mindegyik barna és alacsony, mint én.

- De te magas vagy, nem?

- 164 centi nem számít magasnak, de a cipőm sarka mindig nagyon magas. Amikor én voltam, akkor egy színésznő volt előttem, és utánam már nem jött senki.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Milyen jelenetet olvastál Rudolf Péterrel?

- Azt nem mondhatom meg, mert sok minden kiderülne belőle a történetről. Volt egy autózós jelenet, meg egy másik, amit a későbbiekben egy lakásban rögzítettünk. Nagyjából felvázolta, hogy mire számíthatunk, azt ott le kellett mozogni, volt egy szék és egy asztal, amit lehetett használni.

- Azok közül a színészek közül, akikkel eddig együtt dolgoztál, Rudolf Péter volt az, akinek, mondjuk, anyukád a legjobban örült?

- Nem, anyukám gyakorlatilag mindennek nagyon örül. Miután apukám az Üvegtigris nagy rajongója, ő rettenetesen örült ennek a filmnek, és nagyon nehezen tudtam eldugni a szövegkönyvet előle, hogy ne kezdje el olvasni.

- Még apukádnak se mutathatod meg? Ennyire titkos?

- Apukámnak legyen meglepetés. Nagyon izgatottan várja, hogy mi fog történni. Anyukám ilyenkor először nagyon örül, aztán mérsékeltebben örül, és aztán amikor meglátja a filmet, akkor pedig teljes eksztázisban van. Eddig is olyan színészekkel dolgoztam együtt, hogy kihúzhatom magamat. Koltai Róbert, Tahi Tóth László, Őze Áron vagy még szegény Szakácsi Sándor.

- Kivel izgultál a legjobban?

- Robinál nagyon izgultam, mert a Sose halunk meg az egyik kedvenc filmem. De most Petinél is izgultam, mert szerintem ő zseniális színész. Az egy fura dolog, amikor az ember találkozik a példaképeivel. Állsz, és egy darabig nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Nekem napok teltek el, mire felfogtam, hogy ő is emberből van, és igazi.

- Most már Petinek hívod?

- Igen, de néha Péternek is.

- Kitől készülnél ki a legjobban, ha együtt dolgoznátok?

- Sok ilyen van. Külföldiek közül Jeremy Ironstól biztosan kikészülnék, Al Pacinótól egészen kikészülnék, Meryl Streeptől abszolút. Szándékosan mondok külföldieket, de magyarok közül is van jó pár.

- Cserhalmi?

- Persze.

- Ő félelmetesnek tűnik.

- Nekem Eszenyi Enikő is ilyen, Udvaros Dorottya. Ők olyan emberek, akik előtt állsz, és úgy érzed, hogy nem nagyon kellene megszólalnod, mert amit mondasz, az úgyis felesleges.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Olvastam Polanski önéletrajzában, hogy amikor az Iszonyat-ot csinálták, megkérte Catherine Deneuve-ot, hogy vetkőzzön le a Playboynak, mert az jót tenne a filmnek. Deneuve megtette, és később még kábé hatszor volt meztelen a Playboyban. Ha ezt kívánná egy film, te vállalnál pucér fotósorozatot?

- Azért nem mondom, hogy nem, mert nem tudom, mit fogok még csinálni majd valamikor. Nem tudom. Nyilván film kérdése, helyzet kérdése meg lelkiállapot kérdése. Ha most felhívnának, hogy az Üvegtigris kedvéért ugyan legyek már benne a Playboyban, akkor nemet mondanék. Szerintem nekem privát jogom ezt mondani. Vannak emberek, akik szeretnének benne lenni a Playboyban, mert az fontos nekik valamiért.

- És előlük nem szabad elvenni a helyet.

- Nem az. Szerintem a Playboy-szereplés tökre nem arról szól, hogy pénzért csinálják, vagy ezért, mert jó lesz az unokáknak megmutatni, hanem arról, hogy az a nő ezt szeretné. És ha én ezt szeretném, akkor biztos bevállalnám. De mivel különösebben nagy vágyat nem érzek erre, ezért nem. Voltam már férfimagazinban, az FHM-ben, ami tényleg nem volt több, mint egy strand. Nem bánom, hogy azok a képek elkészültek, mert csomót nagyon szeretek közülük. Volt olyan barátom, aki nézte, és nem ismert meg, pedig egy haverjának a képernyővédője volt. Nagyon vicces visszanézni, hogy 17 évesen hogy kezeltem magamat mint nő, meg miket nyilatkoztam.

- Olvasd el azt a csetet is, amit nálunk csináltál, az is nagyon vicces.

- Mindenki szokott rákeresni magára a neten, én is szoktam. És akkor mindig megnézem, hogy milyen hülyeségeket beszéltem, meg ezeket a régi képeket is. Szerintem vállalható.

- Azt is elolvasod, hogy miket beszélnek rólad?

- Néha nem bírom ki, hogy ne olvassam el. És akkor rosszul érzem magam. Egyébként, amiket kommentekben olvasgatok saját magamról, az még tényleg nagyon szofti ahhoz képest, hogy mások miket kapnak.

- Igen, téged gyakorlatilag szeretnek az interneten.

- Olyan nagyon, mélységesen nem szoktak bántani. Szokták mondani, hogy bandzsa vagyok, ami igaz.

- Milyen ilyesmiket olvasni? Olyankor gyorsabban ver a szíved?

- Van, amikor igen. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeken utána hosszan morfondírozok. Voltak szellemesek, amiket megjegyeztem. Például, hogy jó csaj, de két húszassal le kéne takarni a szemét. Ez túl van egy határon, és ilyenkor az ember már tényleg csak szétröhögni tudja magát.

- Éreztél már arra késztetést, hogy beírj valamit?

- Nem. De hát én másokhoz sem szoktam hozzászólni. Szerintem írni tök nagy felelősség. Még a Facebookra sem szoktam felírogatni, hogy elmentem otthonról interjút adni. Mert nekem leírni valamit és azt közzétenni, az egy felelősség.

Nézz még több képet Szabó Erikáról! | Fotó: Hektor

- Ez egy álnaiv kérdés, de kíváncsi vagyok a véleményedre. Mindig röhögök azon, hogy a színésznőkről még a komolyabb magazinokban is túlszexualizált fotósorozatokat csinálnak. George Clooney-t lefotózzák egy szmokingban, de még az ezer Oscar-díjra jelölt Kate Winsletet is odafektetik valami szőrmére kicsavart pózban. Szerinted miért van ez?

- Mert egy nőnek potenciális fegyvere a nőiessége. Egy színésznő azért színésznő, mert a nőiessége is mindenképpen egy tényező. Míg egy férfi esetében ez kevésbé fontos. Szerintem álságos dolog azt mondani, hogy nem számít, hogy néz ki az adott színésznő. Egyszer volt szerencsém kint lenni Cannes-ban, és láttam azt, hogy Sophie Marceau megjelent egy filmvetítésen, és a férfiak így csináltak, hogy "Sophieeeeeee!" Morajlott a terem, harmincas-negyvenes férfiak önkívületbe kerültek, mert a kamaszkoruk szexideálja belépett a terembe. Sophie Marceau egy remek színésznő, de ott, amikor bejön, és nem mond egy szót se, akkor nem a színésznőségének szól az imádat, hanem annak, hogy a Házibuli-ban minden fiú szerelmes volt belé hattól tizennyolc évesig.

- Láttál valami jó filmet mostanában?

- A Shrek 4-et. Nagy mozis voltam egy időben, de mostanában annyira nem volt időm moziba menni, hogy egyáltalán nem vagyok képben. Előtte meg a Toy Story 3-at láttam, amiben szinkronizáltam. Mondtam is a barátnőmnek, hogy most már szeretnék olyan filmre is menni, amiben nem rajzolva vannak az emberek.

---------------

Köszönet Dömötör Áginak, valamint a Boulevard és Brezsnyev galéria munkatársainak a helyszín biztosításáért.