1912, Párizs, a pörgő nyelvű narrátor szokatlanul kuszán és pattogósan ismerteti a karikatúraszerű szereplők személyazonosságát, de első nekifutásra nem jut messzire: a színpadon Mademoiselle Nini, a könnyű erkölcsű táncosnő, a köztiszteletben álló politikusok lerészegedve éljeneznek, miközben a pödört bajszú kisember kószálását megzavarja a frissen született hatalmas Pterodaktilusz lábatlankodása. A politikai elit pánikba esik és sürgősen az anarchista csoportok aljas művének tulajdonítja a madár-ügyet. Az óriásfiókát muszáj levadászni, de mi köze ehhez Adele Blanc-Sec-nek, a vakmerő és erotikus riporternőnek?
Adele épp egy múmia meglovasításán fáradozik, és bár a rothadó fogú, Karl Lagerfeld-jelmezes főgonosz felüti a fejét, végül sikerül egy eredeti szarkofág-szuvenírrel elhagynia Egyiptomot. Hamarosan az ősmadár is keresztezi hősnőnk útját, de előtte még megmentésre kerül a nagyra becsült és kivégzésre ítélt tudósprofesszor. Adele-nak - egy tragikus teniszmeccsből kifolyólag - jó oka van az akciózásra, bár karakteréből adódóan, feltehetőleg minden ok nélkül is különféle egzotikus rejtélyek megfejtésén törné a méretes kalapokba bújtatott fejét.
A szépséges és remek humorérzékkel rendelkező Louise Bourgoin - aki eddig inkább tündökölt tévés személyiségként, mint színésznőként - ösztönös és természetes az elszántan küzdő nőszemély szerepében. Adele agyafúrt és szellemes párbeszédeivel bárkit levesz a lábáról, a legmocskosabb sírkamrában is ízléses a sminkje és vagány lazasággal lendül előre minden helyzetből. Legintimebb kapcsolatban a húgával áll, és nem mutat különösebb érdeklődést a férfiak iránt, ami azonban mit sem von le nőiességéből. Pláne, ha szemügyre vesszük a filmben felvonuló hímnemű példányokat: Caponi, az inkompetens, mindig éhes, lapátfülű, modoros viccmesélő nyomozó, Zborowsky, a szende és szorongós pályakezdő tudós, Justin de Saint-Hubert "Pampalini", a férfiasságát állatgyilkolásban kiélő vadász, mind-mind kevés ahhoz, hogy Besson vagány és belevaló tüneményéhez méltó lehessen.
Az alapanyag gazdagságában tobzódó rendező lelkesen pakolgatja a minden kisfiú fantáziáját kielégítő fantasy-, kaland- és akciódarabkákat, de közben sűrűn fut bele felesleges ismétlésekbe és túlzásokba. Az életre kelő, segítőkész múmiák elnyújtott, csapatos totyogása határozottan kihúzza a gyufát, de a börtönbe különféle maszkokban és jelmezekben kitartóan beszökdöső Adele ötlete is öncélú rendezői garázdálkodásként hat. A cifrázásba belefullad a cselekmény, érdeklődésünket veszítjük a végkifejlet iránt és a történet helyett már csak a furcsa és mesés elemeken, a helyenként rémisztő részleteken (hajtű az agyban), a morbid poénokon és a hangulatfestés részletgazdagságán időzünk.
Bármilyen legyen is az Adele és a múmiák rejtélyé-nek fogadtatása, az egyszer biztos, hogy Besson mostanában egyszerűen képtelen a filmjeit befejezni és elengedni, helyette rendre jelentőségteljesen előrevetíti a folytatás lehetőségét. Nincs ez másképp most sem, mert bár a film végére Adele maradéktalanul helyrepofozza a világrendet, a záró képen egy akkora méretű, új kihívásba gyalogol bele öntudatosan, amelyből muszáj lesz második részt eszkábálni.