Megalszik a szájában a pénz

Oliver Stone a legjobbkor szedte elő a legendás Gordon Gekkót, de ez volt az egyetlen dolog, amit jól időzített. A Tőzsdecápák folytatása széteső film, amelyben a pénzügyi machinációk és az emberi szálak egyaránt unalomba süppednek.

A Tőzsdecápák: A pénz nem alszik egyik jelenetében Gordon Gekko (Michael Douglas) kioktatja Jacobot (Shia LaBeouf), az idealista brókert: "nem a pénz a lényeg, hanem a játszma". Jó lett volna, ha Oliver Stone is szem előtt tartja legendás teremtménye szavait a forgatás közben, akkor talán nem lenne olyan agyzsibbasztóan unalmas végigülni a több mint két órás filmet.

Abszolút találónak tűnt, hogy Gordon Gekko a gazdasági világválság közepén térjen vissza új trükkjeivel, és a Gekko 2001-es szabadulását bemutató vicces nyitójelenet után máris 2008-ban találjuk magunkat, a válság előszobájában. Ahogy azonban telnek a percek, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy 2010-ben nem szerencsés dolog dekadens életvitelt folytató brókereket és bankárokat mutogatni nekünk, és azt kérni, hogy érdekeljen is minket, mi lesz velük. A pokolba kívánjuk őket, természetesen.

Jacobnak, a feltörekvő brókernek jól alakulnak a dolgai: üstökösként ível felfelé a pályája, iszonyatosan nagy bónuszt kap főnökétől és mentorától (Frank Langella egy kicsi, de hatásos szerepben) és éppen feleségül venni készül a törékeny, de öntudatos Winnie-t, Gordon Gekko lányát. Ez az első nagy buktatója a filmnek: a középpontjában álló románc teljesen érthetetlen és hiteltelen. A "balos honlapot" üzemeltető Winnie, aki gyűlöli apját és hányhatnék jön rá, ha meghallja a "pénz" szót, vajon miért állt össze egy sztárbrókerrel? Ezt a kérdést egyébként Gordon is felteszi a filmben, de választ nem kapunk rá. Biztos valami Ödipusz-dolog, lépjünk tovább.

Aztán Langella figurája meghal, Jacob bepipul és felbukkan a színen Gordon, aki semmi másra nem vágyik a világon, mint egy fotóra rég nem látott lányáról. Azért mellesleg elejti Jacobnak, hogy egy bizonyos Bretton James nevű fickó (Josh Brolin) minden gonosz forrása, őt kéne eltenni az útból, ha Jacob komolyan gondolja, hogy még a családalapítás előtt megváltja a világot.

Michael Douglas és Shia LaBeouf a Tőzsdecápák: A pénz nem alszik című filmben

Ezen a ponton elkezdődhetne egy izgalmas bosszúsztori, vagy a Jacob, Winnie és Gordon közti érzelmi csomók kibogozása, vagy Gordon Gekko pénzvilágba való diadalmas visszatérésének története vagy a gazdasági válság kibontakozásának thrilleresített megfilmesítése. Vagy maximum ezek közül kettő párhuzamosan. Oliver Stone azonban mohóságában ezek mindegyikét bele akarja sűríteni a filmbe - elvégre huszonhárom éve vártunk erre, vagy legalábbis most próbálják velünk elhitetni, hogy igen.

A sok egyenrangúként kezelt száltól azonban szétesővé, vontatottá és céltalanná válik a film. A tempó túl lassú, a pénzügyi machinációk magyarázatai túl számosak, követhetetlenek és főleg érdektelenek. Nincs feszültség, nincs kinek drukkolni. Végignézünk egy hosszúra nyúlt jelenetet, amelyben Gordon és Jacob vagy Bretton és Jacob hosszasan vitatkozik különböző tőzsdei ügyletekről, amiket még ideológiai mázzal is leöntenek (olaj rossz, alternatív energia jó), aztán rögtön jön egy másik hosszúra nyúlt jelenet, amelyben a könnyes pillájú Winnie mered tágra nyitott szemekkel - és feltehetően belül tomboló dühvel, bár a Carey Mulligan által hozott karakterábrázolás kimerül a picsogásban - apjára vagy fiújára.

Shia LaBeouf és Carey Mulligan a Tőzsdecápák: A pénz nem alszik című filmben

Senki sem válik igazán szimpatikussá ebben a hosszúra nyúló játszmában, de még igazi rosszfiúk sincsenek. Bretton James mint pénzember csak annyival rosszabb Gordon Gekkónal, sőt, Jacobnál, hogy Brolin hiteles rosszfiú-fejet hoz nekünk, míg a rámenősség és a naivitás jól működő elegyét szállító, tejfölösképű LaBeoufra nehéz haragudni, a lenyűgözően tenyérbemászó Gordon Gekkót meg akkor sem tudjuk utálni, ha ő a legnagyobb kígyó a Földön.

Eli Wallach viszont brillírozik egy már mindent látott pénzügyi veterán szerepében, és még a gyémántfülbevalós Oliver Stone cameójára riadunk fel egy pillanatra ("Ez a hiú fasz már megint berakta magát a filmjébe!"), de a film utolsó harmadára a kezdeti kevéske lendület teljesen szétforgácsolódik, szép csöndben lemondunk róla, hogy megkapjuk a válság érdekes megközelítését és triónk sorsának alakulása is teljes unalomba süpped.

Mindennek ellenére nem ez a legrosszabb megkésett folytatás a filmtörténetben (érdekes egybeesés, hogy két évvel ezelőtt szintén Shia LaBeoufnak kellett asszisztálnia egyhez), és aki beéri azzal, hogy elandalodva számolgatja Michael Douglas szarkalábait a közelikben vagy lenyűgözik az olyan retróeffektek, amikor New York utcái fölé vetített számsorok rohannak a képernyőn vagy diagrammá rajzolódik a londoni Tower Bridge, az bátran megnézheti a Tőzsdecápák folytatását.

----

Ez a cikk a cannes-i filmfesztivál idején megjelent Már a mohóság sem a régi című írás átdolgozott és kibővített verziója.