Hogyha recseg-ropog, nem kell abbahagynod

Sylvester Stallone The Expendables című filmje pontosan annyit szállít, amennyit ígér: a közönségre kacsingató, saját magukat alakító akciósztárokat és némi brutális zúzást minden értelem és logika nélkül.

A The Expendables-ről egyből az Omega együttes Trombitás Frédi című slágere jutott eszembe, mert a film - egyébként számos emberéletet követelő - nyitójelenete rögvest megalapozza azt a hangulatot, hogy öregfiúk kedélyes találkozóján vagyunk, nem pedig egy akciófilmben. A késekkel operáló Jason Statham cukkolja a pisztolygolyóban bízó Sylvester Stallonét, hogy öreg és lassú, megy a kakaskodás, viccelődés, közben rutinból lenyomják a rosszfiúkat. A párbeszédek nem hogy nem élethűek, hanem totálisan képtelenek, de ez nem különösebben zavaró, mert nyilvánvalóan nem is kérik tőlünk, hogy beleéljük magunkat abba, hogy ez lehetne akár a valóság is.

Stallone, Statham, Jet Li, Randy Couture, Terry Crews - meg egy kicsit Dolph Lundgren, de róla hamar kiderül, hogy kattant, úgyhogy kipenderítik a csapatból - alkotják a "feláldozhatókat", őket kell hívni, ha valaki mondjuk emberrablókkal vagy egy diktátorral akar leszámolni. A fiúk szemmel láthatóan őrülten élvezik egymás társaságát, olyannyira, hogy sosem válnak igazi akcióhősökké, végig Stallonét látjuk, meg Stathamet, meg a többit, ahogy lövöldöznek, hülyéskednek nekünk. És mivel ők élvezik, mi is örülünk nekik, és ez az öröm kitart a film végéig.

Hogy tudatosult-e a társíró-rendező Stallonéban, hogy ez az osztálytalálkozó-hangulat filmje egyetlen igazi erőssége, nem tudom, de kis poénokkal (az öregedésre utaló megjegyzések különösen aranyosak), összekacsintásokkal végig rájátszik, és a sokat emlegetett Bruce Willis-Arnold Schwarzenegger cameójelenet is azt üvölti, hogy itt mindenki saját magát, az akciósztárt (vagy az akciósztárból lett kormányzót) alakítja. Mickey Rourke is épp csak annyira tetoválómester, hogy nem esik ki a kezéből tetoválótű, megtört harcosként lényegében saját életrajzát mondja fel nekünk.

A keményfiúk sármjukkal, ha néha már nyögve is, de elviszik a hátukon a filmet, ami nagy szerencse, mert amúgy a The Expendables nem sokat nyújt. Nehezen hihető Stallone kijelentése, hogy vagy 1500 oldalnyi vázlatot írt a forgatókönyvhöz, a sztori annyira lapos és értelmetlen. A csapatnak egy messzi sziget diktátorát kéne eltennie láb alól, de már a terep felderítése közben magukra vonják a célszemélyek figyelmét és menekülniük kell - hogy lehetnek ennyire bénák? Aztán jön egy könnyes és tök röhejes monológ Rourke-tól, aminek hatására Stallone úgy dönt, mégis visszamegy a szigetre, hogy elhozza a diktátor szépséges leányát (Giselle Itié). A lányhoz egyébként semmilyen romantikus vagy szexuális vonzalom nem fűzi, csak számára így tűnik helyesnek.

Illogikus eseményekből és kifejtetlen motivációkból tákolták össze ezt a filmet, szóval, aki értelmet keres benne, garantáltan fel fogja húzni magát rajta. De nem ezért vagyunk itt. Hanem azért, hogy gondolatban mi is lapogassuk Stallonéék hátát, no meg, hogy végignézzük az utolsó félóra brutális, robbantós, nyakátszúrós, porrá lövős akciófináléját. Akinek ez nem elég, válasszon más filmet.