Amerre jár, nagy zajt csinál - a Száguldó bomba kritikája

Tony Scott úgy döntött: kedvenc színészével, Denzel Washingtonnal karöltve előveszik az amerikai mozi egyik kedvenc toposzát, a robogó vonatot, és egy 2001-es megtörtént eset alapján Száguldó bomba címmel akciófilmet kanyarítanak köré. Az izgalmakat azonban csak vizuális-akusztikus szinten kapjuk meg, az érdekfeszítő történet hiányában egyes akadályokat irreális méretűre nagyítanak fel, ami nemhogy elfedné, hanem még inkább leleplezi, mennyire sivár sztorival van dolgunk.

Pennsylvániában a vasúti dolgozók szürke napnak néznek elébe. A fiatal és forrófejű Will (Chris Pine), aki családi kapcsolatai miatt máris vezetői pozícióval büszkélkedhet a vasútnál, felkeresi Franket (Denzel Washington) a veterán masinisztát, ugyanis ők vezetik aznap a 1206-os vonatot. Frank húzza a száját, hogy egy újonccal kell együtt dolgoznia, Willnek pedig már a könyökén jön ki, hogy mindenki a protekciója miatt szívatja.

A munkásmiliő bemutatása ezekkel a borostás, elnyűtt arcokkal kimondottan üdítő látvány, az amerikai sztárok mellett jó pár ismeretlen színész szerepel, akikről gond nélkül elhisszük, hogy pennsylvaniai vasutasok vagy hegesztők. Scott azonban nem sokat teketóriázik, miután ad a szereplőkről egy-két jelzésszerű információt és felskicceli a környezetet, rögtön bekövetkezik a katasztrófa, elszabadul egy vonat, amely további szerencsétlenségeket idézhet elő. Néhány sikertelen feltartóztatási kísérlet után az is világossá válik, hogy a mozdonymegállításnál a kisiklatás szóba sem jöhet, mivel több vagon robbanóveszélyes anyagot szállít. A vonat pedig megállíthatatlanul száguld lakott települések felé.

A film igazi főhőse tulajdonképpen a megállíthatatlan vasbehemót, ami az egész cselekményt uralja. A fő feladat, a megfékezés mellett ugyanis számos már probléma is felmerül. Történetesen egy gyerekeket szállító szerelvényt, két megvadult lovat és egy szembejövő vonatot kell eltakarítani a robogó fenevad útjából.

Will és Frank cívódó kettőse éppen a szembetartó vonalon haladnak, és miután egy mellékvágányra letérve sikeresen kikerülik a veszélyt, úgy döntenek, nyakon csípik az elszabadult szerelvényt. Ha sikerül hátulról rácsatlakozni, akkor ugyanis fékezéssel megállítható lenne, és megelőzhetnék a katasztrófát, amely a két szereplő szülővárosánál leselkedik egy túlságosan éles kanyar formájában.

A két önjelölt hősről ez alatt az idő alatt többet is megtudunk, vonatüldözés közben magánéleti problémáikról regélnek egymásnak, és a kaland hevében a kezdeti ellentétek igazi bajtársiasságba váltanak. A rendező mindent megtesz, hogy a két munkás akcióját világmegváltó magaslatokba emelje. Az ország szeme rajtuk, Will nője élő közvetítésben nézi végig, ahogy a férfi viaskodik a vonattal. Az eredeti eseményekhez képest egy eltúlzott hőseposzt kapunk, amely maximum egy híradós tudósítást érdemelt volna, de egész estés nagyjátékfilmnyi terjedelmet semmiképpen sem.

Tony Scottnak minden bizonnyal az volt a célja, hogy a film valóban üssön és adrenalininjekcióként hasson a nézőkre. Jó mesterember módjára mondja fel a régi receptet, CGI helyett kaszkadőrmutatványokkal, olyan hangeffektekkel és kameramozgással, hogy szinte hányingere lesz az embernek. A vágás profi, a kamera sosem volt ilyen mozgékony, ám fél óra után bizony ennek ellenére is elkezd unatkozni a néző. A küszöbönálló katasztrófát olyan képsorokkal próbálják érzékeltetni, amelyek leginkább egy repetitív kliphez hasonlítanak: a zakatoló hangok, a fejünk felett átrobogó szerelvény, a szikrázó sínek és a remegő kilométeróra mind-mind körömrágásra igyekszik buzdítani a nézőt.

Hogy milyen görcsösen igyekszik elmélyíteni a film a helyzet drámaiságát, azt az ötpercenként feltűnő tévériport-betétek, valamint a szereplők felesleges és érdektelen magánéleti beszámolói is alátámasztják. A probléma, hogy a szülővárosát megmentő hős munkás és megfékezhetetlen gépszörny küzdelmét olyan sablonos formában próbálja lenyomni a torkunkon, hogy az már szinte műfaji karikatúrának hat. (Különösen a westernfilmeket idéző vagonok tetején ugrálás.) A vizuális monotonitás inkább elfáraszt, mint felcsigáz, így mire a tetőpontjára ér a film, már tökéletesen hidegen hagy minket, hogyan vetnek gátat a tragédiának, csak azt kívánjuk, oldódjon már meg valahogyan.

Az egyszerű történet miatt elvárnánk, hogy legalább a mellékszereplőkben felfedezhetnénk egy-egy olyan vonást, ami miatt hitelesnek, szórakoztatónak vagy érdekesnek találnánk őket. Bármit, ami miatt érdemes lenne felocsúdni a sínek kattogásából. Azonban ez az elvárás sem teljesül, mintha minden egyes karakternek valójában annyi lenne a funkciója, hogy néha egy-egy okos(kodó) gondolatot hozzáfűzzön a helyzet menthetetlenségéhez. Fájdalmas felismerés az, ha egy akciófilmnél az első húsz perc után nyilvánvalóvá válik, hogy a film legizgalmasabb momentuma az a pár másodpercre felvillanó Family Guy-epizód, amelyet Will kisfia néz a reggelije közben a történet elején.

---------------

A cikk címét Demjén Ferenc Szerelemvonat című dalának szövegéből kölcsönöztük.