Meghalt Bernd Eichinger, a legnagyobb német filmproducer

Derült égből villámcsapás a német és tágabb értelemben az egész európai filmnek, hogy a kontinens egyik legnagyobb producere, Bernd Eichinger szívinfaktusban elhunyt. Négy filmjét jelölték Oscarra, és az elmúlt évtizedek legnagyobb német kasszasikerei fűződnek a nevéhez, nem beszélve néhány hollywoodi szuperprodukcióról. A rózsa neve, a Végtelen történet, A Kísértetház, A kaptár, A bukás és a Parfüm alkotója még csak 61 éves volt.

Épp a napokban futottam bele megint a Parfüm-be az egyik filmcsatornán. Óriási film, nem értem, miért nem kapta meg azt az elismerést a világban, ami járt volna neki. Tipikus Eichinger-mű: nagyszabású, megdöbbentően eredeti, és tökéletesen kidolgozott. Úgy néz ki, mint a legdrágább hollywoodi filmek, de nem a tizenkét éveseknek szól. Gondolkodó, művészet-értő, európai nézőknek készült. Ilyen filmeket csinált Bernd Eichinger egész életében, és ebben a legnagyobb volt.

Másoknak talán lehetetlen küldetésnek tűnik, hogy olyan filmeket is készítsen, amik kiállításukban, igényességükben a hollywoodi mércét is megütik, de tartalmukban nem kevesebbek a legnagyobb európai művészfilmeknél. Ilyen hibrid nincs, gondolják sokan most is.

Bernd Eichinger életművében meg ott virít A rózsa neve, a Végtelen történet, a Kísértetház, A bukás - Hitler utolsó napjai, az Elemi részecskék, és A Baader-Meinhof csoport. És ezek csak a legnagyobbak, összesen majdnem száz produkció fűződik a nevéhez. Sántít a párhuzam, de olyan volt ő az európai filmnek, mint Harvey Weinstein az amerikainak: minden rendszeren kívül álló nagyúr, aki megalkuvás nélkül szállt harcba a minőségért, és hitt abban, hogy a szélesebb közönségnek is joga van jó ízlést, és szellemi táplálékot kapni.

Van azonban egy nem jelentéktelen különbség közöttük: Eichinger valóban tudta, mi a művészet. Nemcsak kiválasztotta azokat, akik az általa összeszedett pénzből a legjobbat tudták kihozni, de tevékenyen részt vett a film művészi megvalósításában: forgatókönyvet írt, beleszólt a szereposztásba, felügyelte a vágás folyamatát. Elég idegesítő lehetett, egy ilyen emberrel képtelenség súlyos konfliktusok nélkül együtt dolgozni. De a célja mindig csak az volt, hogy kifogástalan műveket alkosson.

Forrás: AFP

Bernd Eichinger és Dustin Hoffman a Parfüm forgatásán

Bernd Eichinger hirtelen halála nemcsak a német film számára feldolgozhatatlan, és pótolhatalan és veszteség, hanem az európai film számára is. Kevesen tudják ma bizonyítani ezen a kontinensen, hogy nemcsak, hogy semmivel nem tudunk kevesebbet az amerikai filmiparnál, de ha összeszedjük magunkat, jóval többet tudunk, minden szempontból.

Azt mondják, a filmrendezőben egy hadvezér elszántsága és ereje kell, hogy meglegyen; másképp nem lehet egy többszáz fős stábot egyetlen akarat alá és cél felé hajtani. De ahol Eichinger volt a producer, ott ő volt a hadvezér. És emellett még vérbeli üzletember, és valódi művész is volt.

Rendezőnek készült, persze. A Müncheni Film- és Televíziós Főiskolára járt, rendező szakra. De 1974-ben már producerként alapította meg első filmgyártó cégét, a Solarist, amely többek között Wim Wenders Téves mozdulat című filmjét gyárotta. Ezzel a céggel érte el első Oscar-jelölését is, a Die Glaeserne Zelle című filmért. Azt a produkciós vállalatot, amely a legutóbbi időkig az irányítása alatt állt, és jelezte a filmek előtt, hogy a következő képkockákon rajta hagyta a védjegyét, szóval a Constantin Filmet a csőd széléről rántotta vissza azzal, hogy felvásárolta 1980-ban. És hogy a Süddeutsche Zeitungot idézzem: "... és ezzel a német filmben semmi nem volt többé úgy, ahogy azelőtt."

Forrás: AFP

Hanna Schygulla és Rüdiger Vogler a Téves mozdulat című filmben

Természetesen már az első filmsikere is megdöbbentő, felkavaró, és mindenki számára befogadható volt: a Christiane F című film egy Berlin külvárosában élő, heroinfüggő prostituált történetét mesélte el. Közel ötmillió nézőjével a világháború utáni Németország legsikeresebb mozifilmje lett. Nem csoda, hogy ezután rögtön a nemzetközi színtért nézte ki magának, és elkészítette a Végtelen történet-et és A rózsa nevé-t. Aztán meg sem állt Hollywoodig, és ott megcsinálta a Kísértetház-at Meryl Streeppel, Glenn Close-zal, Vanessa Redgrave-vel, Jeremy Ironsszal, Winona Ryderrel, és Antonio Banderasszal.

Attól fogva nemcsak Németországban, hanem Los Angelesben is fenntartott magának egy irodát. Amerikában olyan kasszasikereket hozott össze, mint A kaptár-sorozat, vagy a Fantasztikus négyes, Németországban pedig gyártotta a közérthető művészfilmjeit. Ezek közül egy, a Hontalanul Afrikában Oscar-díjat is nyert a legjobb külföldi film kategóriájában. De ő valószínűleg még büszkébb volt két másik filmjére, amelyek a német történelem fontos korszakait örökítették meg: a II. világháború végnapjait bemutató A bukás-ra, és a RAF-történetét feldolgozó A Baader-Meinhof csoport-ra. Mindkettő eljutott az Oscar-jelölésig. És nem volt kisebb teljesítmény két olyan regény adpatációja sem, mint a Parfüm-é (amelynek jogaiért évtizedekig küzdött), vagy az Elemi rézsecskék-é.

Forrás: AFP

Bruno Ganz a A bukás - Hitler utolsó napjai című filmben

Az, hogy a német film az elmúlt évektizedekben aranykorát éli, a Constantin Filmnek, és személyesen Eichingernek nagyon nagy részben köszönhető. Ez olyannyira vitathatatlan, hogy tavaly, a hatvanadik születésnapja alkalmából a Német Filmdíj-gálán átvehette az életműdíjat. És persze azt kívánta hozzá a szobrot átadó Senta Berger és Günther Rohrbach, hogy még sokáig folytassa áldásos munkáját. Mindenki tudta, hogy egy újabb nagy dobásra készült: az elrabolt kislány, Natascha Kampusch történetét akarta megfilmesíteni.

Ki gondolta volna, hogy alig egy évre rá, második otthonában, Los Angelesben egy családi és baráti vacsorán ledönti őt a lábáról egy szívinfarktus. Németország még sokkos állapotban van a hírtől.