"Nem okozott maradandó károsodást" - M. Tóth Géza az Oscar-jelöléséről

Igazán nem nagy a magyar Oscar-jelöltek és Oscar-díjasok klubja. Jelöltből három (Jankovics Marcell, M. Tóth Géza és Koltai Lajos), díjazottból is három van: Szabó István, Zsigmond Vilmos és Rófusz Ferenc. Hatból három animációs alkotó, így a legutóbbi Oscar-esélyes M. Tóth Géza is, aki 2007-ben a Maestro című animációs rövidfilmjével került a legjobb öt közé. Most felidézi, mit jelent egy Oscar-jelölés, és milyen hatással volt az életére.

A Maestró-ról:

"Ezt a filmet eleve úgy csináltam, hogy esélye legyen a sikerre. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de elég tudatos ember vagyok. Amikor húsz évvel ezelőtt, a szakmai működésem legelején azt éreztem, hogy a rövid animációs műfaj nekem elég jól fekszik, és a filmjeim sok pozitív visszajelzést kapnak különféle nemzetközi fesztiválokon, azzal is szembesülnöm kellett, hogy Magyarországon viszont ez legfeljebb egy hobbi lehet. Hiába képviselem az országot a legrangosabb nemzetközi versenyeken - akár Berlinben és Cannes-ban -, ez nekem és a családomnak megélhetést nem biztosít.

A kilencvenes évek végén félretettem az autonóm filmkészítői ambícióimat majdnem tíz évre. Megalapítottam a KEDD Kreatív Műhelyt, ahol televízió-arculatokat, tévésorozatokat, reklámokat, csatornaazonosítókat csináltunk, és elkezdtem tanítani az Iparművészeti Egyetemen, ahol az animációs szak vezetése volt a feladatom. 2004-re eljutottam oda, hogy már volt fedél a családom feje fölött, a gyerekeknek volt kutyája, működött a KEDD, működött a tanszék, és úgy döntöttem, újra nekivágok egy olyan rövidfilmnek, ami külföldi fesztiválokon sikeres lehet. Ez már a forgatókönyv írása közben szempont volt. Hiába csináltam azóta olyan rövidfilmeket, amiket fontosabbnak tartok, azokról már a készülésük közben tudtam, hogy ekkora karriert nem futhatnak be.

Addig törtem a fejem, míg meg nem született az ideális forgatókönyv, ami poénos, de azért van mélysége; meg lehet villantani benne egy olyan szakmai minőséget, ami kiemelkedik az átlagos mezőnyből, de azért itthon el lehet készíteni. Állami támogatást alig kaptunk a filmre, viszont fantasztikus stábot sikerült összehozni, mindenki a maximumot hozta."

A nevezésről:

"Az Oscaron való részvételnek két feltétele van: bizonyos szakmai díjak után automatikusan indulhat az animációs film - ez a Maestro esetében adott volt -, vagy futnia kell egy ideig valamelyik Los Angeles-i moziban.

Nézd meg M. Tóth Géza Oscar-jelölt Maestro című kisfilmjét!

Mi tutira mentünk, és az utóbbit is megszerveztük, amiben Liszka Tamás, egy nagyon tehetséges menedzser barátom segített. Az, hogy egy film bekerüljön egy Los Angeles-i moziba, igazból csak pénzkérdés, amit persze saját erőből kellett előteremtenünk.

A jelölés ezek után úgy zajlik, hogy egy előválogató zsűri meghatározza a tíz legjobb filmet, egy másik pedig leszűkíti a legjobb ötre, és arról az ötről már az Amerikai Filmakadémia több ezer fős tagsága dönt demokratikus úton, szavazással."

A jelöltségről:

"Én dolgoztam a szobában, az egyik kollégám pedig figyelte az interneten a jelöltek kihirdetését. Amikor sikongatni kezdett, nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a hír. Aztán még felhívtam Amerikában egy barátomat is, hogy erősítse meg, és megtette.

M. Tóth Géza az Oscar-jelöltek ebédjén

A hír hallatán az MTV akkori elnöke, Rudi Zoltán felajánlotta, hogy a Magyar Televízió a film főtámogatójává lépne elő. A film megjelent a közszolgálati televízió képernyőjén mint arculati elem, sokszor le is vetítették. Az Oscar-jelölt film támogatása presztízsértéket jelentett a csatornának, nekünk pedig nagy segítséget jelentett a kinti megjelenéshez, a kópiák gyártásához, és magához a kiutazáshoz is. A film megjelenését és képviseletét Los Angelesben aztán már a kulturális tárca is támogatta. Nekem például akkoriban csak egyetlen öltönyöm volt, az, amiben érettségiztem, és így végre tudtam venni magamnak egy újat, meg csináltatni egy szmokingot. Rendes szállodai szobát tudtunk kivenni, és hasonló autót bérelni, amilyet a többi jelölt.

Először egy fogadásra utaztam ki a televízió egyik vezető munkatársával, amit a nomináltak számára rendeztek. Ott volt százhúsz ember, először asztaloknál ültünk, tósztot mondtak, aztán beszélgettünk, végül csoportképeket készítettek. Körülbelül úgy, mint egy osztálytalálkozón.

A 2007-es Oscar-jelöltek (pirossal bekarikáztuk M. Tóth Gézát) | Nézd meg nagyban!

Csakhogy ez nem igazán az a közeg, ahol én otthonosan mozgok. A sztárok többségét nem ismerem, akit pedig tudok kötni valamihez, annak a sztárságával sem tudok mit kezdeni. De például Penelopé Cruz nagyon tetszett a Volver-ben - amiért jelölték -, ezért annak őszintén örültem, hogy vele is találkoztam a fogadáson, és ezt elmondhattam neki. Semmi különös nincs egy ilyen beszélgetésben, szó esik a filmekről, Spanyolországról és Magyarországról, mint két normális ember között. Beszélgettem Zsigmond Vilmossal is; aztán egy nagyon kedves afroamerikai hölggyel, aki az egyik Oscarra jelölt betétdalt énekelte, és állandóan mosolygott; Helen Mirrennel pedig egy kicsit mélyebb kapcsolatom is kialakult. Ő például akkor is jelentkezett nálam, amikor nemrégiben Szabó Istvánhoz jött ide forgatni. A sztárok nagy része tökéletesen normális ember, és nagyon jónéven veszi, ha valaki feléjük is normálisan közeledik.

A támogatók jóvoltából, az újonnan vásárolt ruháimmal, egy olyan szállodában vettem ki szobát, ahol a többi jelölt is lakott. Amikor például reggelente lementem az étkezőbe, nem tudtam olyan asztalhoz ülni, ahol ne valamilyen hírességgel osztottam volna meg a reggelimet. Bár abban az évben nem volt nominált, de legtöbbször Morgan Freeman asztalánál kötöttem ki, úgy látszik, ő is koránkelő. És beszélgettünk is természetesen arról, hogy milyen szép az idő, vagy milyen jó a tojás.

Helen Mirren, Sidney Ganis (az Amerikai Filmakadémia elnöke) és M. Tóth Géza

Szintén a támogatóknak köszönhetően a díjkiosztó előtt egy hónappal ki tudtam menni Los Angelesbe, és Liszka Tamással próbáltunk egy kis reklámot csinálni a filmnek. Azt azért elég gyorsan felmértük, hogy magáért a díjért semmit nem tudtunk tenni, mert azzal a gépezettel, ami a versenytársaink mögött állt - a Pixar, a Disney és a Fox stúdiók, valamint a National Filmboard - nem lehet versenyezni. Nekik több évtizedes rutinjuk van abban, hogyan csináljanak sztárt egy szereplőből vagy egy filmből, és persze nem az utolsó hónapban kezdik el, hanem fél évvel korábban. Úgyhogy a támogatás nagy része valamiféle kultúrdiplomáciai ténykedésre ment el, hirdetési felületet vettünk a legnevesebb szaklapokban - a Hollywood Reporterben, a Variety-ben, aztán New Yorkban és San Franciscóban a helyi újságokban -, miszerint Magyarország nagyon örül, hogy a Maestro részt vehet az Oscar-versenyben. Így lehetett tudatosítani az amerikai filmes közegben, hogy nem esélytelen az, hogy Magyarországon létrejöjjön olyan munka ebben a műfajban, ami egy napon említhető az ottani legnagyobbakkal.

Aztán meg is látogattuk a nagy stúdiókat, és például a Dreamworks egyik első emberével, John Tarnoff-fal olyan jóban lettem, hogy aztán családostul meglátogatott a budakalászi házunkban, még a szüleit is magával hozta. Kimondottan jó barátság alakult ki az Oroszlánkirály és a Nagyon vadon rendezőjével, Roger Allersszel is, ő egy elképesztően nagy tudású, hiteles ember. Egész más az ő életük, mint a miénk. Ha valaki ott szorgalmas és tehetséges, és jól végzi a dolgát, az valamiféle biztosítékot jelent arra, hogy csinálhatja is a dolgát. Itt ez az égvilágon semmit nem jelent. Ezt nem panaszképpen mondom, csak egy érdekes állapot.

M. Tóth és felesége az Oscar-gálán

Kaptam felkéréseket is, de nem merült fel bennem, hogy kint maradjak. Korábban is sokat dolgoztam külföldön, a leghosszabb ideig Londonban, ahol két szemeszteren át vendégtanár voltam egy egyetemen, és szívesen véglegesítettek volna. Akkor is leültem a családommal, és mindannyian úgy gondoltuk, hogy nekünk itthon jó igazán. Én enélkül a speciális nyelvi és kulturális közeg nélkül nem szeretnék élni. Nekem az nem jó, ha a nyelvet csupán közlésre használhatom, és nem tudok benne lenni az anyanyelv, az anya-kultúra közegében."

A díjátadóról:

"Az Oscar-díj-kiosztó estjén a feleségemmel jelentünk meg, és egy gyerekkori barátom, Bárdosi Ibolya divattervező készített nekünk hozzá ruhát. Nagyon rafinált öltözéket tervezett, amellett, hogy közben betartotta a szmokingkészítés összes írott és iratlan szabályát. A szmokingfelsőm gallérját három párhuzamos rétegből oldotta meg, amire sok elismerő szót kaptam a szakértőktől Los Angelesben. A feleségem pedig szerintem a legszebb volt az esten.

Amikor az ember a százhúsz jelölt közé kerül, egyszerre érzi azt, hogy kiválasztott, és azt, hogy csak egy a százhúszból. Szerencsésnek tartom magam azért, mert már úgy kerültem oda, hogy a korábbi fesztiválos rutinból tudtam, milyen, ha az én nevemet mondják ki a színpadon, és milyen, amikor nem. Tudom, hogy már egyik sem okoz bennem maradandó károsodást. (Megjegyzem, nagyobb a torzulás veszélye, ha az én nevemet mondják ki.) Óriási távolság van aközött, amikor az ember egy ünneplés közepébe csöppen, és egy pillanatra elhiszi, hogy neki is jár mindaz, ami a többi ünnepeltnek, akik mögött nagy, amerikai stúdiók állnak, és aközött, hogy itthon zötykölődsz a 4-es, 6-os villamoson, és azon töröd a fejed, hogy milyen reklámmunkát vállalj be ahhoz, hogy ne kelljen elküldened az embereidet a stúdióból. Ha az ember egy kis időre elhiszi, hogy az ünneplés örök, és utána veszteségként éli meg, hogy kénytelen visszatérni a hazai realitásba, azt nem lehet megúszni személyiségtorzulás nélkül. Hál' istennek ehhez én már hozzáedződtem a korábbi fesztiválokon.

Maga a díjkiosztó nagyon hosszú volt, és az animációs rövidfilm kategóriája viszonylag az elején szerepelt. Abban a szűk órában többször is elolvastam azt a kis papírt, amit előző este írtam a köszönőbeszédemhez, és próbáltam memorizálni. Bennem volt a drukk, hogy képes leszek-e papír nélkül elmondani, ha engem szólítanak, de persze nem lettem volna képes rá.

Abigail Breslin és Jaden Smith adta át a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjat

Miután kiderült, hogy Torill Kove kapta a díjat, én voltam az első a kategóriánkból, akiben feloldódott a feszültség, és javasoltam a többieknek, hogy ne a helyünkön ülve várjuk őt vissza, hanem odakint az előtérben, pezsgővel. Az este ugyanis azért nyúlik ilyen hosszúra, mert sokszor megszakítják 15 perces reklámszünetekkel, ami alatt ki lehet menni a teremből. És míg vissza nem ér az ember, a helyére ültetnek szmokingos statisztákat, hogy ne legyen foghíjas a széksor. Mi, az animációs rövidfilm kategória jelöltjei is egy blokkon keresztül pezsgőztünk a hallban. Miután visszaültünk, már az érdeklődő kívülállásával néztem végig az estet. Nyilván azért felmerült bennem, hogy lesz-e részem ebben még valaha. Eszembe jutott az is, milyen kár, hogy nem élhettem át azt a pillanatot, amikor a repülőtéren átadom a kézipoggyászomat ellenőrzésre, és a biztonsági szolgálat embere meglátja a monitoron a szobrocskát a táskámban. Rám néz, és csak annyit kérdez: "Ez az, amira gondolok?" Én meg szerényen azt válaszolom: "Ez az."

Hogy végül nem mi kaptuk a szorot, semmiben nem jelent más helyzetet idehaza, mint ha a díjjal együtt jövünk. Fura egy ország a miénk, és azon belül is fura helyzetben van az, aki művészként ér el sikereket. A filmünk ott volt az Oscaron, és a többi munkánkkal is összesen több mint száz nemzetközi díjat nyertünk, de ettől még itthon simán lehetek plakátragasztó - senki nem mondja azt, hogy ez botrány, vagy a másra való energiák elpazarlása. Vagy ha mondja is, a hivatalosak közül ez senkit nem érdekel. Az, hogy mégsem plakátot ragasztok, és az alkotóműhelyünket minden gátló körülmény ellenére fenn tudtuk tartani, semmiféle összefüggésben nincs a munkáink nemzetközi vagy hazai sikereivel."