A katarzison túl - kritika A torinói ló című filmről

Tarr Béla nem a levegőbe beszélt: A torinói lóban megszünteti a világot, és megszokott filmes eszközeit alkalmazva felszámolja az érzéseket. Ürességet hagy hátra katarzis helyett.

Tarr Béla előre szólt, hogy innen nincs tovább. Nem lepődhetett meg hát senki, hogy A torinói ló-val véget ért valami, csak bogozgathatjuk, hogy mi mindennek is jelenti a végét az, hogy ez a film elkészült. Rögtön eszembe jut Esterházy, aki tulajdonképpen már a Sátántangó-nál bejelentette, hogy Tarr átlépte a film határát, "túllépett egy ponton, ami után lényegében nincs mit kérdezni", de aztán mégis arra a konklúzióra jutott, hogy Tarr a végponton visszafordult, és csak majdnem szüntette meg a filmet. Hát, azt hiszem, most nem fordult vissza.

Derzsi János A torinói ló című filmben

A torinói ló egy Isten háta mögötti tanyán játszódik, ahol egy kocsis (Derzsi János) és lánya (Bók Erika) él a lovukkal (Ricsi). A lenyűgözően szép és fájdalmas nyitójelenetben a kocsis erős szélben küszködik az állattal az úton, aztán nagy nehezen eljutnak a tanyáig, ahol a lánnyal leszerszámozzák a lovat, és esti rutinjukat végzik: a lány átöltözteti jobb kezére béna apját, krumplit főz, némán esznek, alszanak. Másnap felkelnek, a szél még erősebb, az öreg ló nem akar elindulni. Ez így ismétlődik napról napra, a szél egyre erősebb, a ló egyre gyengébb, a világ a végéhez közeledik.

Hat nap alatt fogy el a világ. Először a megélhetést biztosító ló mondja fel a szolgálatot (a film egyetlen szomorú pillanata, amikor az állatot nézzük, akiről tudjuk, hogy már soha többé nem hagyja el az istállót), aztán pálinkáért jön egy szomszéd (Kormos Mihály), aki bejelenti, hogy eltűnt a város és bekövetkezett a végső lealjasodás, aztán eltűnik a víz a kútból, és végül még a szél is elül, és sötétség borul mindenre. Apa és lánya rutinja eközben változatlan, elmenekülnének, de rájönnek, hogy már nincs hova, úgyhogy csak ülnek a sötétben és eszik a nyers krumplit.

Kormos Mihály A torinói ló című filmben

Miközben Tarr Béla visszagyűri a világot a kezdeti sötétségbe, teljesen konkrét szinten is "visszacsinálja" a filmjét. A nyitójelenet a legélőbb és legérzelmesebb a filmben, a kamera körbetáncolja a kocsist és lovát, és tapintható a szenvedésük. A beavatatlan néző ekkor még esetleg azt hiheti, a kocsisról és lányáról fog szólni a film, de ahogy ismétlődnek a napok, Tarr fokozatosan elszívja az érzelmeket a filmből, megszűnik az együttérzés lehetősége, mert a figurák nem hősei a filmnek, csak példaként használja fel őket. Az eleinte dinamikusan pörgő-mozgó kamera is egyre inkább elcsitul, a végén leül. Az emberitől és érzelmestől haladunk az üresség felé.

Ismerjük Tarr hosszú snittjeit, gyönyörűen komponált fekete-fehér képeit, ismerjük Derzsi János beszédes ráncokkal szántott arcát és Víg Mihály megbabonázó zenéjét. Tarr két mesterművében, a Sátántangó-ban és a Werckmeister harmóniák-ban is ezekkel az eszközökkel beszélt, és ott is a végről: a Werckmeister-ben szétverik a várost, a Sátántangó azzal fejeződik be, hogy az egyik szereplő bedeszkázza magát a lakása sötétségébe. De ezek még emberi végek voltak, A torinói ló-ban pedig már kozmikus végről beszél Tarr. A Sátántangó és a Werckmeister tele van fájdalommal, romlással és szépséggel, és mindkettőnek gyomorfacsaró, katartikus a befejezése, A torinói ló túlvan mindezen. Nincs fájdalom a végén, mert már rég nincs, mi fájjon, nincs, kinek fájjon. Csak ülünk a sötétben, kukán.

Bók Erika A torinói ló című filmben

Innen nincs tovább, de én azért persze konokul szeretném, ha egy ilyen zseniális alkotó, mint Tarr Béla csinálna még filmet. De közben érzem, hogy ezt a vágyamat szégyellnivaló, perverz kíváncsiság is táplálja: milyen film jöhet a végső film után?