Stellan Skarsgard: Aki túl biztos magában, könnyen beáll a hentesek közé

Stellan Skarsgard egészen fiatalon lett sztár hazájában, Svédországban, aztán irigylésre méltó nemzetközi karriert futott be, ami Lars von Triertől Szabó Istvánon keresztül egészen A Karib-tenger kalózai-filmekig tart. A Hajszál híján úriember című film hazai bemutatója alkalmából telefonon beszélgettünk a színésszel, aki Von Triert, David Finchert és Kenyeres Bálintot is csodálatos embernek tartja, nagyon jó borjúpörköltet tud főzni, és nincs nagy véleménnyel a jelenlegi magyar kormányról.

- Mi az a legnagyobb fizikai áldozat, amit hajlandó lennél meghozni egy filmszerepért, vagy amit valaha meghoztál?

- Mondhatjuk, hogy A Karib-tenger kalózai-ban elég nagy áldozatot hoztam azzal, hogy minden forgatási napon hat órát töltöttem a sminkszobában, míg kétszázötven kis izét ráragasztottak az arcomra Bocskor Bill szerepéhez. Nem tartozom azok közé a színészek közé, akik hajlandók kiveretni egy fogukat vagy tetoválást csináltatni egy szerepért, de az előfordult párszor, hogy lefogytam valamennyit egy film miatt. És a koplalás részemről hatalmas áldozatnak számít, mert imádok enni. De általában olyankor kapok elismerést a fogyásért vagy hízásért, amikor nem is érdemlem meg. A Hullámtörés után például sokan megjegyezték, hogy milyen ügyesen meghíztam, holott mindössze annyi történt, hogy szuper volt a catering a forgatáson. Az Álmatlanság alatt meg lefogytam - mert pocsék volt a kaja.

- Hogyan indult a nemzetközi karriered: meghoztál egy tudatos döntést, hogy ezen fogsz dolgozni, vagy egyszerűen csak elkezdtek hívni a különböző külföldi rendezők?

- Én sosem hoztam ilyen döntést, sőt, Hollywood egyáltalán nem is érdekelt. Miután 1982-ben megnyertem a legjobb férfi alakítás díját a Berlinalén (Hans Alfredson Den enfaldige mördaren című filmjével - a szerk.), szerepet kaptam egy nagyon jó amerikai tévéfilmben, és utána lett amerikai ügynököm is. Ő szerette volna, ha Los Angelesbe megyek és megismerkedem a fontos emberekkel, meg elküldöm mindenkinek a fotómat, de engem nem annyira izgatott ez az egész. A harmincas éveim elején jártam, és marhára sznob voltam. Úgy gondoltam, hogyha kíváncsiak rám, akkor nézzék meg a filmjeimet, és vagy öt éven keresztül nem voltam hajlandó Los Angelesbe utazni. De az ügynököm azért hajthatatlanul dolgozott, és lassan elkezdtek jönni az olyan kisebb szerepek, amilyet a Vadászat a Vörös Októberre című filmben is játszottam. Ezeknek, meg néhány szakmai berkekben valamennyire ismert skandináv filmszerepemnek köszönhetően aztán egyre több ajánlatot kaptam. Nem egy nagy sztori, fokozatosan alakult így.

- Mintha a skandináv színészek valamivel könnyebben boldogulnának Hollywoodban, mint a máshonnan érkezők. Te ezt hogyan látod?

- Szerintem még az amerikai színészek is nagyon nehezen boldogulnak Hollywoodban.

- Mi volt a legfurcsább dolog, amit Hollywoodban tapasztaltál?

- Amikor elkezdtem Hollywoodban dolgozni, az volt számomra a legmegdöbbentőbb, hogy a rendezőnek gyakran alig van hatalma. Én az európai szerzői filmes tradícióban szocializálódtam, ahol minden egyes döntést a rendező hoz meg, a film az ő személyes kinyilatkoztatása. Los Angelesben viszont a film ipari termék, és a hatalmas költségvetések miatt a bankároknak és a producereknek sokkal nagyobb a befolyásuk, a rendezőnek azt sem engedik meg, hogy egy mondatot megváltoztasson, csak ha a stúdió fejesei jóváhagyták. Ez nagyon furcsa volt, viszont, amikor már ott áll az ember a kamera előtt a rendezővel, akkor lényegében azonos az élmény. Gore Verbinski például tündéri rendező, és vele még A Karib-tenger kalózai-filmeken is olyan érzésem volt, mintha egy kis filmet csinálnánk, holott négyszáz ember nyüzsgött körülöttünk.

Forrás: outnow.ch

Stellan Skarsgard A Karib-tenger kalózai - A világ végén című filmben

- Többször is forgattál már Lars von Trierrel, akiről az a hír járja, hogy borzasztóan bánik a színészeivel. Egy interjúban Paul Bettanyval viccelődtetek azon, hogy azért beszélted rá, hogy vállaljon szerepet a Dogville-ben, mert egyedül nem bírtad volna ki a forgatást. Mi az igazság a poén mögött?

- Lars egyáltalán nem borzasztó! Csodálatos vele dolgozni. Azoknak a színészeknek borzasztó, akiket én tükörszínésznek nevezek: akik otthon, a tükör előtt kitalálják a figurájukat, aztán odamennek a forgatásra, lenyomják, amit begyakoroltak, és hazamennek. Ha Lars megkér rá, hogy játszd el egy bizonyos módon a figurát, akkor tuti arra is meg fog kérni, hogy játszd el pont ellentétesen is. Legtöbbször viszont semmit sem mond, csak várja, hogy csináld, ahogyan gondolod. Bármit kipróbálhatsz, és annyi hibát ejtesz, ahányat csak akarsz. Vele nem olyan a közös munka, mintha csak egy kifestőkönyvet kéne kiszínezned, hanem tényleg le kell ásni a jelenet mélyére. Paul Bettanyval már dolgoztam korábban, és nagyon megkedveltem, ezért akartam, hogy benne legyen a filmben. Fogalmam sem volt, hogy Larsszal jól kijönnek-e majd, és végül is egyáltalán nem jöttek ki jól, és Paul számára nem volt valami kellemes élmény az a forgatás. Valamiért nem találták meg a közös hangot.

- A Hullámtörés óta dolgozol Von Trierrel, az évek során változott valamit a munkamódszere?

- Minden rendező maximalista, de ő kezdetben egészen szélsőségesen az volt. Az első öt filmjén, az utolsó apró részletig mindent előre kitalált, amitől - hiába voltak érdekesek - hidegek lettek és élettelenek. De Lars nagyon intelligens, úgyhogy ezt ő is észrevette. Az Európá-t ő maga is egy nagy jégtömbnek tartja. Úgyhogy utána elhajította az összes eszközét, és A Birodalom-mal, meg a Hullámtörés-sel elindult egy teljesen másik irányba. Szabadjára engedte a színészeit a kamera előtt. És kiderült, hogy ez működik. A Hullámtörés forgatókönyve nagyon jó, de egy iszonyatosan precíz felépítésű melodráma, amiben minden jelenet csúcsjelenet. Ha azt a forgatókönyvet a régi, kontrollált módszerével forgatta volna le, túlságosan kiérződött volna az egész struktúrája, de a színészek szabadon eresztésével és a kézi kamerával olyan közel került a figurákhoz és azokhoz az irracionális dolgokhoz, amik az élet építőkockái, hogy az egész megelevenedett. Azóta is változott valamennyit a stílusa, de nem olyan sokat. Akkor még operatőrrel dolgozott és filmre forgatott, most pedig már, amit csak lehet, maga fényképez, és digitális technikát használ, ami nagyon klassz, mert az ember egymás után öt-hatszor felveszi az ötperces jelenetet, és kész, nem kell közben leállni.

Forrás: toutlecine.com

Stellan Skarsgard (középen) a Hullámtörés című filmben

- Szerepelsz Von Trier legújabb filmjében, a Melancholiá-ban is, amit ő lélektani katasztrófafilmnek nevez. Milyen a film hangulata?

- Nagyon viccesen kezdődik, de aztán minden elromlik, és a Föld összeütközik egy másik bolygóval. Nehéz leírni, mert egyszerre vicces és tragikus. És szokás szerint sebezhető nők szerepelnek benne. Nagy jelentősége van benne a lélektani kapocsnak két nővér (Charlotte Gainsbourg és Kirsten Dunst - a szerk.) közt.

- A lélektani drámához vagy a sci-fihez áll közelebb?

- Nagyon nehéz ráragasztani egy ilyen címkét. Lélektani, de egy elemelt, túlfeszített szinten. Minden nagyon intenzív benne. És elképesztően szépen van fényképezve. És elég érzéki az egész.

- A Melancholiá-ban a legnagyobb fiad, Alexander a fiadat játssza, és a hét gyereked közül két másik is színészi pályára lépett. Mindig vitted őket magaddal a forgatásokra, vagy hogyan kaptak kedvet ahhoz, hogy ők is ezt a pályát válasszák?

- Nem szeretem, ha folyamatosan ott a családom a forgatáson, mert akkor meg kell osztanom magam a munkám és a családom közt, de persze néha meglátogattak, amikor külföldön dolgoztam. Sosem ösztökéltem őket, hogy lépjenek színészi pályára, de nyilván látták, hogy én élvezem ezt a szakmát, hogy jó életet élek, és ez bizonyára vonzó volt. És aztán, ahogy belekóstoltak, nagyon hamar rákaptak az ízére. Szerencse, hogy mindhárman nagyon tehetségesek.

- Kérnek tőled szakmai tanácsot?

- Nem. De ez így helyénvaló, mert ha az apád sikeres, és ugyanazt a pályát választod, akkor biztosnak kell benne lenned, hogy amit elértél, azt magadnak köszönheted, és nem az apádnak.

A Melancholia című film előzetese

- Most forgatod David Fincher A tetovált lány-át, ami egy svéd regény adaptációja, mégis te vagy az egyetlen svéd főszereplő. Ez nem furcsa?

- Inkább azt furcsa figyelni, hogy az amerikaiak és a svédek hogyan dolgoznak együtt Svédországban. Teljesen eltér a két nemzetiség munkakultúrája, munkaetikája, a hierarchiához fűződő viszonyuk, és minden ilyesmi. És számomra furcsa, hogy kicsit ebbe és abba a táborba is tartozom. Vicces figyelni az összeütközéseket. Hatalmas különbség például, hogy a svéd filmesek ahhoz vannak szokva, hogy napi nyolc órát dolgoznak és heti öt napot. Az amerikai forgatásokon pedig tizenhét órás munkanapok vannak és hatnapos munkahetek. Végül ezt úgy oldották meg, hogy Svédországban nyolcórás forgatási napok voltak, az amerikai forgatáson pedig az amerikai sztenderd szerint dolgoztunk.

- A filmben svéd akcentussal beszélnek a színészek vagy mindenki a saját akcentusát használja?

- Azt hiszem, az volt az elképzelés, hogy mindenkinek svéd akcentussal kell beszélnie, de aztán voltak, akik ezt leszarták, mások viszont nagyon keményen dolgoztak a kiejtésükön. Christopher Plummernek például mondtam is, hogy tökéletesen utánozza Max von Sydow-t. Majd meglátjuk, hogy a végeredmény milyen lesz, júniusig forgatunk, úgyhogy ezek a dolgok még alakulnak.

- Köztudott, hogy David Fincher rengetegszer felvesz minden jelenetet. A felvételek közt mindig ad új instrukciót, vagy rátok bízza, hogy mikor, hogyan csináljátok?

- Legtöbbször az operatőrnek ad instrukciót, a színészeket pedig hagyja, hadd próbáljanak ki különböző dolgokat, amit én nagyon élvezek, még akkor is, ha negyvenszer veszünk fel egy beállítást. Ez kemény meló, mert Fincher videóra forgat, úgyhogy nincsenek leállások. Iszonyú szórakoztató, de nagyon fárasztó is, viszont néha az ember még jobb lesz, amikor kimerült.

Forrás: ecranlarge.com

Stellan Skarsgard a Hajszál híján úriember című filmben

- A nálunk most moziba kerülő Hajszál híján úriember-ben meglehetősen fura figurát játszol: Ulrik alig beszél és első pillantásra kifejezetten bárgyúnak tűnik. Hogyan formáltál meg egy ilyen pasast?

- Pont ez benne a jó! Igaz, amikor először olvastam a forgatókönyvet, nagy kihívásnak tűnt, hogy főszereplő létére az első negyvenöt oldalon meg se szólal, sőt, nem is csinál semmit, szinte ott sincs. Ezért a kamerának mindig Ulrik közelében kellett maradnia, látnunk kell a szemét ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol. Ez nem egy szokványos komédia, mert maguk a szövegek nem különösebben viccesek, inkább a szituációkban, a mondatok közt, a szünetekben rejlik a humor. Ehhez kellett megtalálni a megfelelő játékstílust. Nekem a film legnagyobb részében egészen minimalistán kellett játszanom. Az a fantasztikus, hogy a kamera akkor is látja, hogy mire gondolsz és mit érzel, amikor nem csinálsz semmit.

- A film keserédes hangulata engem Aki Kaurismaki és Bent Hamer filmjeire is emlékeztet. Csak a külső szemlélő számára tűnnek hasonlónak ezek a skandináv filmek, vagy te is látod a hasonlóságot?

- Egyetértek azzal, hogy kaurismakis a film, nekem is ő jutott eszembe, amikor a forgatókönyvet olvastam. Igaz, a Coen testvérek is beugrottak, bár ez a film konkrétan nem hasonlít az övéikre, de a hangvételben mégis van valami közös. Télen itt, Skandináviában nagyon hosszúak és sötétek az éjszakák, és lehet, hogy ezért fejlesztettük ki magunkban azt a képességet, hogy nevetni tudunk a rémes dolgokon. Ezekben a filmekben minden ocsmány és depresszív, a környezet és az emberek élete is, de épp ez válik humorossá. Szerintem Roy Andersson filmjei is nagyon-nagyon viccesek, pedig halál depresszívek.

- Szabó István Szembesítés című filmjében Wilhelm Furtwangler karmestert alakítottad, aki a második világháború idején Németországban marad és a náciknak is dolgozik. Néhány évvel később kiderült, hogy Szabó fiatalkorában ügynök volt. Kíváncsi lennék, mi erről a véleményed, különösen a film tükrében, ami pont ilyen jellegű morális dilemmákat feszeget.

- Először is semmiképp se beszéljünk úgy Szabóról, mintha KGB-ügynök lett volna. Ha jól tudom, informátor volt, aki megválogatta, hogy kiről és mit jelent. Egy ilyen rendszerben a teljes tisztaság és a mocskosság közt a szürkének rengeteg árnyalata létezik, és szinte senki sem teljesen tiszta. Ahhoz, hogy morálisan teljesen tiszta maradhass, kockára kell tenned az életedet. Érdekes, hogy Szabónak szinte minden filmje a morális döntésekről szól, és arról, hogy egy totalitárius rendszerben milyen nehéz megítélni ezeket a választásokat. Amikor először láttam a Mephistó-t, remegve jöttem ki a moziból, annyira meg voltam döbbenve és annyira rémült voltam, mert nem tudtam volna megesküdni rá, hogy én, szintén színészként, hogyan viselkedtem volna abban az időben a főhős helyében. Aztán egy ismerősöm odajött hozzám, és azt mondta a főhősre, hogy "micsoda áruló!", és onnantól kezdve nagyon tartottam ettől az ismerősömtől, mert ha valaki ennyire biztos saját magában és a tisztaságában, akkor nagyon könnyen beáll a hentesek közé.

Forrás: AFP

Stellan Skarsgard a Szembesítés című filmben

A magyar származású Gitta Sereny írt egy Albert Speer küzdelme az igazsággal című, lenyűgöző könyvet. Ráébreszti az embert, hogy milyen vékony és elmosódó és megfoghatatlan a vonal a kollaborálás, a semlegesség és az ellenállás közt. Utólag hajlamosak vagyunk átírni a történelmet olyanra, mint egy szórakoztató amerikai film. Vannak a jó fiúk, meg a rossz fiúk, és ennyi. Ez veszélyes, mert, amikor a jó és a rossz fiúkról beszélünk, mindig azzal a feltevéssel élünk, hogy mi vagyunk a jó fiúk, azaz, Isten a mi oldalunkon áll, és mi mindig helyesen cselekszünk.

- Úgy tűnik, sokat olvasol. Hogy jut rá időd?

- Sokat dolgozom, sokat főzök és sokat olvasok, és mást nemigen csinálok.

- Miket szoktál főzni?

- Például borjúpörköltet. Elég jól főzök, és a legkülönfélébb nemzetek ételeit. Pont Magyarországon forgattam 1989-ben, amikor összeomlott a rendszer (a Jó estét Wallenberg úr! című filmben alakította Raoul Wallenberget - a szerk.), és beleszerettem a magyar konyhába. A keleti blokkban egyértelműen Magyarországon volt a legjobb a kaja. Érdekes élmény volt pont a rendszerváltáskor Budapesten lenni, és megtapasztalni azt a pozitív energiát, ami akkor elszabadult, és azt a kirobbanó örömöt is, amivel a nyugati világ reagált a történésekre. És ugyanakkor azt is megtapasztalni, hogy elkezdtek olyan térképeket osztogatni, amiken az osztrák-magyar monarchiabeli Magyarország volt, és a határ az Adriai-tengerig tartott. Hogy Magyarországon és a környező országokban is ijesztően előretört a nacionalizmus. És hogy minden szarság is a felszínre került, például még a parlamentben is antiszemita kijelentéseket tettek. Az élet, a politika és a társadalom összetett kérdéseit nem szabad gondatlanul kezelni, és tudom, hogy a jelenlegi kormányotok olyan törvényeket is el akar fogadtatni, amiknek az Európai Unióban illegálisnak kellene lenniük.

- Úgy tudom, egy fiatal magyar rendező, Kenyeres Bálint veled képzeli el az első nagyjátékfilmjét. Megkeresett téged?

- Igen, már többször találkoztunk, nagyon bírom. Még semmi nem dőlt el, egyelőre még fejleszti a forgatókönyvet. Az első verzió, amit olvastam, még kicsit széteső volt, de egyre jobban összeáll, kezd kiforrni, mint egy jó erős húsleves. De van vagy fél tucat ilyen alakulóban levő film, és egyelőre nem látni, melyik valósul meg.