A halálra kínzott közönség - A halálba táncoltatott leány kritikája

Az első perctől az utolsóig szégyelli magát az ember, miközben Hules Endre A halálba táncoltatott leány című filmjét nézi. Tananyagnak lehetne használni filmes iskolákban, olyan szépen felsorakoztatja a legelcsépeltebb filmes közhelyeket, olyan gyönyörű példája a hiteltelen, hamis párbeszédeknek és kidolgozatlan viszonyoknak. Ed Wood megérkezett Magyarországra.

Mindig azt hittem, empatikus alkat vagyok, de most hiába keresem a mentségeket Hules Endre filmjére. Van olyan, hogy valami annyira kínos, hogy már nincs hova süllyedni a székben. A helyzetet csak rontja, ha mindezt egy távolba szakadt - és külföldi karriert befutott - honfitársunk követte el, mert az amerikás magyarnak csak egy esélye van Budapesten: ha rendesen le tud iskolázni minket. Így viszont még az is gyanússá válik, amit tényleg elért odaát.

Pedig azt nincs jogunk elvitatni tőle. Hules rengeteg hollywoodi filmben felbukkant, olykor szerepeket is kapott, és színházi rendezőként is elismerték. De azt vajon honnan vette, hogy ha két középkorú fivér évtizedek után újra találkozik egymással - és velük van az a nő is, aki régen az egyik szeretője volt, most meg a másikkal él -, akkor örömükben kergetőzve szökellik át a várost? Az emberben megfagy a vér. És erre öt perccel később újra felpattannak, és versenyt futnak egy fáig, ott egy rajzszöggel kitűzött hirdetés hátoldalán szerződést kötnek, azzal majd megváltják a világot, de előbb még esznek egy tál gőzölgő bablevest a szülői házban, magukra haragítják zord apjukat, és a Lánchíd tövénél kacsázva eltöprengenek a sorsukon.

De ne legyünk egyoldalúak. A film főhőse, Udvaros István - aki húsz év távollét után látogat haza - nemcsak Budapest romantikáját fedezi fel újra, hanem az otthon keserű ízét is. Azt, hogy a messziről jött ember itt mindenkinek gyanús; hogy a kinti sikereket ferde szemmel nézik; ha jól nyomja angolul, az felvágás; ha beleszól a dolgainkba, akkor milyen alapon dirigál. Az ő részéről meg elhangoznak olyan tanácsok, hogy tanuljunk meg keményen dolgozni, mert a tehetség nem elég; hogy az diktál, aki a pénzt hozza; és hogy az igazi sikerhez nem jónak kell lenni, hanem tökéletesnek.

A halálba táncoltatott leány | Melkvi Bea, László Zsolt és Hules Endre

A film - ha nem is önéletrajzi - ennyiben önreflexív: Udvaros figurájában Hules magáról mondja el, hogy már mindenhol kilóg a sorból. Ott is idegen, és itt is. Csakhogy a filmmel nem az a baj, hogy szellemiségében amerikai, tematikájában magyar, hanem az, hogy az amerikai filmnek is egy "C" kategóriás színvonalát idézi. Lehet, hogy ő úgy érzi, a történet tele van komoly emberi drámákkal, a kapcsolatok komplexitásával, sőt, még a diktatúra örökségét is magában hordozza, de ezek mind olyan mélységig vannak kidolgozva, mint egy Hallmark tévéfilmben.

Ahogy Udvaros végigmegy régi házában Montreálban, ahonnan addigra kiköltözött a felesége és a gyereke, és ő minden egyes szobában egyre régebbi emlékeket idéz fel - természetesen opálos fényben, enyhén elmosódott képkockákban - annál közhelyesebbet nem tudok elképzelni. Persze ha a megidézett jelenetekben lett volna bármi eredeti, hiteles és húsbavágó, nem zavarna, hogy a formát már sokan használták előtte. De ugyanilyen elcsépelt, és tipikusan amerikai jelenet, ahogy ráveszi egykori üzlettársát - aki közben lenyúlta a feléségét és a cégét is -, hogy még egy utolsó esélyt adjon neki. Bár soha életükben nem tettek saját pénzt egy produkcióba, most fektessenek be a magyar néptáncba. Mondanom se kell: az irodai boxok közötti szűk folyósón vágtatva, a kollégák zavart tekintetének gyűrűjében folytatják le ezt a nem kis téttel bíró üzleti "tárgyalást".

A halálba táncoltatott leány előzetese

Az elnagyolt, naiv ábrázolás azonban akkor fáj a legjobban, amikor terítékre kerül az ügynökmúlt. A film utolsó fordulópontja ez, ahol a két fivér egymásnak esik, mert kiderül: az egyik jelentett a másikról, és ezzel elérte, hogy a bátyját kiutasítsák az országból. (Ilyet egyébként még nem hallottam, de mondjuk, hogy csak nem vagyok elég jártas a témában.) Az csak egy apróság, hogy mindenki tudja: a III/III-asok nem jelentettek a saját nevükön. Durvább hiba, hogy visszamenőleg az egész szökdécselés, versenyfutás, és örök szövetség megkérdőjeleződik - hiszen az egyik fél végig tudta, hogy a másik egyszer már elárulta őt. De a nagy leleplezés-kibeszélés is lezajlik egy jelenetben, a már megszokott mélységben. A besúgó fivér egy pillantra meglepődik, hogy kiderült a dolog, de máris elő tud húzni pár gyenge lábon álló, önfelmentő érvet. A bátyja meg nem akar a végére járni, nem szorítja sarokba, és nem veri ki belőle a szuszt. Igaz, csak az élete ment rá. A ránk nézve legsértőbb ábrázolás azonban az, hogy az egész társulat - amelyik végighallgatta a történetet - egyöntetűen, és gondolkodás nélkül áll ki a besúgó mellett. Ilyet azért Magyaroszágon még nem pipáltam.

És utána még egy olyan epizód következik, amelyikben a lányával erőszakoskodó, alkoholista férfit is úgy vezetik el a rendőrök, hogy a társulat mélyen fel van háborodva a hatóság önkényén. Nem a színészeken múlik tehát, hogy a helyzetek hiteltelensége már nekünk, nézőknek kínos. László Zsolt a fiatalabb Udvaros szerepében megteszi a tőle telhetőt, de koherens személyiségábrázolásra, finom rezdülésekre, egy tekintetbe rejtett sorsra itt nincs igény. Melkvi Beát - a két testvér "közös" szerelmét - még jobban sajnálom, neki ez volt az első komoly filmszerepe, és a tehetsége meglett volna hozzá, hogy jól játssza el. Így sajnos nem tapasztalhatta meg, mit jelent az igazi filmes színjátszás. Zsigmond Emőke, a fiatal felfedezett viszont ösztönösen érzi, őt még nem befolyásolják színházi eszközök.

A halálba táncoltatott leány | Melkvi Bea

Hules Endre színészként pedig érdekes jelenség: olyan, minta Billy Crystal ellenszenves bátyját néznénk a vásznon. Nem tudom, eredetileg is úgy képzelte-e, hogy Udvaros figurájában végig legyen valami tenyérbemászó arrogancia, merevség, és nárcizmus, de ilyen lett a végeredmény.

Csak a film abszolút főszereplőjéről, a néptáncról nem szóltunk még, mert abba szerencsére nem lehet belekötni. Zsuráfszky Zoltán és a Honvéd Együttes erős táncbetétekkel hozza fel a film színvonalát - például épp a rájuk bízott csúcsponton. Melkvi Bea pedig nemcsak egyenrangú táncpartnerük, de lehetne akár az együttes sztárja is. Kár, hogy nem Carlos Saura kezébe kerültek. De ha már Hules a rendező, legalább egy látványos színpadi jelenetet adhatott volna nekik a végére, világszínvonalú díszlettel, világítással, jelmezzel. Mert ez a szegényes jelenetecske és plakát senkit nem győz meg arról, hogy A halálba táncoltatott leány végül világsikert hozott.

A halálba táncoltatott leány | Zsigmond Emőke és László Zsolt

Azt tudom csak elképzelni, hogy ez a film nem a magyar közönségnek készült. Nem is Európába, mert ezen a kontinensen mindenütt bájosan (rosszabb esetben ostobán) naivnak hatna. A halálba táncoltatott leány amerikai nézőknek próbálja elmagyarázni, milyen csodaszép város Budapest, micsoda fantasztikus kincsünk a néptánc, mekkora szenvedély van a magyar emberekben, és milyen terhelt múlt kísért minket még most is. Vagy ha gonosz akarok lenni, épp annak a torontói magyar étteremnek a közönsége fogja értékelni, amelyikről Udvaros-Hules olyan rossz véleménnyel van.