Hülyegyerekek a mutánsgimiben

Az X-Men: Az elsők méltatlan folytatása a korábbi X-Men-filmeknek, a felcseperedő mutánsgyerekek története még egy igazi képregényrajongó lelkében sem hagy nyomot, Bryan Singer legendás filmjével pedig egy lapon se említhető.

Bryan Singer első X-Men-je a képregényfilmek etalonja, talán ez volt az első olyan mozi, amely annak ellenére működött, hogy a történetet a képregények kockáiról emelték át. Végre nem volt ciki a vásznon a szuperhős-képregények különös világa, amely a tinédzserfiúkból álló olvasóközönséget próbálta különböző erkölcsi értékekre nevelni. Mindez az X-Men esetében a másság, a különbözőség elfogadását jelentette, ami a multikulturális Egyesült Államokban szinte tananyag. Singernél ez olyannyira bevált, hogy az évtizedek óta papíron élő karakterekről elhittük, hogy valóban húsvér szereplők, ráadásul olyan filmeknek is megágyazott, mint a Batman: Kezdődik, a Hellboy vagy a Vasember.

X-Men: Az elsők | Előzetes | Honlap

Talán nem véletlen, hogy X-Men: Az elsők ugyanazzal a jelenettel indít, mint Singer filmje: egy kisfiút szüleivel együtt az auschwitzi koncentrációs táborba terelnek, aki a pszichés fájdalom hatására a puszta akaratával szétroncsolja a kerítést. A jelenet legnagyobb erénye, hogy egy emberi tragédiából kiindulva pár perc alatt úgy jut el a képregények kedvelt témájáig, az emberfeletti tartományban rejlő lehetőségek feszegetéséig, hogy a néző szinte észre sem veszi. A film ezt követően fokozatosan veszít a lendületéből, ami különösen azért fájó, mert a rendező Matthew Vaughn-nek köszönhettük a tavalyi év egyik legjobb képregényadaptációját, a Ha/Ver-t, amely végre őszintén felvállalta a klasszikus szuperhős képregények kreatív idiotizmusát.

X-Men: Az elsők | James McAvoy és Michael Fassbender

Az X-Men: Az elsők eredetfilm, azt meséli el, hogyan indul a modern kor deviáns kisebbségének, a rendkívüli képességekkel bíró mutánsoknak a története. Hogyan köt barátságot, majd válik ellenséggé a két karizmatikus mutáns-vezér, a Martin Luther Kingről mintázott Charles Xavier, illetve a Malcolm X-re hajazó Magneto. Bár a polgárjogi mozgalmakkal vont párhuzam igazán a képregény oldalain válik egyértelművé, a kubai rakétaválság megidézésével a film is szépen rájátszik a '60-as évek hangulatára. Így szinte minden adott egy ütős képregényfilmhez: egy jó képregényes pedigrével bíró rendező, olyan színészek, mint James McAvoy, Kevin Bacon, vagy a Mad Men-es January Jones.

X-Men: Az elsők | January Jones

A végeredmény mégis lehangoló, Vaughnnak nem sikerül valóságossá tenni a történetet, a minden jelenetbe belezsúfolt repülő, semmivé foszló szuperemberek élettelen, bugyuta figurák maradnak. Különösen a negatív szereplőknél fájó, mennyire erőtlen karaktereket sikerült megalkotni, a kezeiből szélvihart fakasztó spanyol macsó és az ördögszerű gyilkolóember kifejezetten ciki. Ráadásul, amíg a gyerekmutánsokat egyesével bemutató előzetesek önállóan működtek, ráhangoltak bennünket a mozira, addig a filmben ezek a jelenetek is elvesznek, teljesen érdektelenek maradnak. Egyedül a Magnetót alakító Michael Fassbender (Becstelen brigantyk, Akvárium) tudott mit kezdeni a karakterével, róla elhittük, hogy a koncentrációs táborban átéltek nyomasztják éjjelente és képtelen feldolgozni a traumákat. A filmnek az az első negyed órája jelenti a legnagyobb élvezetet, amelyek Fassbender jelenteire épülnek.

X-Men: Az elsők | Michael Fassbender

Amíg a képregény hőseinek az első szerelem élményeivel, sorozatos megaláztatással, küszöbön álló népírtással kell szembenézniük, addig a moziváltozat túlzottan sterilre sikeredett. A vér látványát még az olyan jelenteknél is kínosan mellőzi, mint amikor Magneto náci kínzóival számol le, a mutánsgyerekeknek pedig legfeljebb béna bulizás és plátói szemezgetés jut. Talán mindenki jobban jár, ha mozijegy árából inkább kiveszi DVD-n az első X-Men-filmet, még sokadszorra is vicces, ahogy Hugh Jackman lekriplizi a tolószékes Xaviert.