A velencei filmfesztivál nyitónapján levetített alkotás főhőse Stephen (Ryan Gosling), aki dörzsölt kollégája (Philip Seymour Hoffman) jobbkezeként azon ügyködik, hogy Mike Morris kormányzó (George Clooney) legyen a Demokrata párt következő elnökjelöltje. A helyzetet bonyolítja, hogy Stephen titkos viszonyt kezd egyik beosztottjával (Evan Rachel Wood), az ellentábor kampányfőnöke (Paul Giamatti) is megpróbálja átcsábítani a saját csapatába, valamint felmerül a gyanú, hogy a kormányzó sem olyan makulátlan, mint azt a fiú hiszi.
A rovatunkban az utóbbi hónapokban folyamatosan istenített Ryan Gosling miatt most sem kell szégyenkeznünk. Igazi mozisztár, aki látszólag erőfeszítés nélkül leköti a figyelmünket. Lefogadom, hogy egy csomó dialógusát kihúzták: minek több sornyi szöveggel szájba rágni azt, amit Gosling kifejező szemei egy pár másodperces közeliben is el tudnak mondani? Viszont a komótossága most zavart. Amíg a Drive (kritikánk) überkúl kaszkadőrjeként imádtam, hogy ötször annyi időbe telik neki kimondani egy mondatot, mint egy normális embernek, itt többször hiteltelennek tűnt, hogy egy politikai kampány kulcsfigurája ennyire ráérősen intézze a dolgait. Legalábbis Az elnök emberei című tévésorozatban - ami talán a legközelebbi rokona ennek a filmnek - mindenki sokkal jobban pörgött. Evan Rachel Wood személyében mindig is volt valami nyugtalanító, valami kifürkészhetetlen, amit jól kihasznál a film. Pár éve volt szerencsém harminc percet eltölteni a társaságában, és az amúgy teljesen hétköznapi társalgásunk alatt többször is tanúja voltam, ahogy udvarias kislányból egy szempillantás alatt átment a végzet jéghideg asszonyába és vissza (nem csoda, hogy teljesen kikészült tőle még Marilyn Manson is). A The Ides of March-ban van egy hipnotikus randijelenete Goslinggal, amelyben hasonló váltásokkal operál.
Ahhoz kétség sem fért, hogy Clooney a kisujjából kirázza a karizmatikus álompolitikust, mégis tudja olyan árnyalatokkal gazdagítani a figurát, amelyek érdekessé és egyedivé teszik. A legélvezetesebb alakításokat mégis a két vérprofi karakterszínész, Paul Giamatti és Philip Seymour Hoffman nyújtja a filmben. Amikor a játékidő felénél végre fény derül a NAGY TITOKRA, a velencei közönség ezt egy csalódott sóhajtással nyugtázta, majd csak a körülöttem ülők közül legalább húszan halászták elő a mobiltelefonjukat, hogy leellenőrizzék, mennyi van még hátra a filmből. Ezt a csúcspontnak szánt részt ráadásul három ügyetlen jelenet követte. Aztán amikor végérvényesen megtörni látszott a lendület, megint összekapta magát a film. Különösen erős volt Gosling és Giamatti szócsatája, és még annál is izgalmasabb Gosling és Clooney utolsó közös jelenete.
A hasonló közegben játszódó Egy kis gubanc (kritikánk) kíméletlen pontosságához képest kissé korszerűtlen a The Ides of March. Nem elég merész, nem elég húsbavágó. Az alkotók azt várják, hogy felháborodjunk vagy megrökönyödjünk olyan disznóságokon, amelyek létezését már régen természetesnek vesszük. A politikusok hazudnak, a világjobbító szándékot bemocskolják a kompromisszumok, a választást nem az nyeri, akinek a legjobb a programja. Igen, ezeket már hallottuk. Talán az egyetlen dolog, amin meglepődtem Clooney filmjében, hogy a legszimpatikusabb szereplő dohányzott. Manapság, amikor a hollywoodi produkciókban már a végtelenül megátalkodott figurák sem gyújthatnak rá, egy ilyen húzás szinte forradalminak számít. A szerda délutáni sajtótájékoztatón narancssárgára sült arcbőrrel megjelent George Clooney sajnos nem hozta a megszokott szórakoztató formáját. Egész idő alatt összesen egyetlen fáradt poént sütött el: mikor megkérdezték tőle, hogy mennyire veszi komolyan az alakításait, azt mondta, hogy Danny Ocean szerepére például úgy készült fel, hogy előtte éveken át ivott és kártyázott Las Vegasban. Hol van ez például ahhoz képest, amikor 2009-ben ugyanitt a Kecskebűvölők sajtótájékoztatóján perceken át hahotáztunk, amint Clooney halálra cikizett egy (férfi) újságírót, aki alsónadrágra vetkőzve vallott neki szerelmet? Még a kötelező elemnek tekinthető kínos magánéleti kérdések is elmaradtak, pedig - különösen itt Olaszországban - joggal számíthattunk rá, hogy valaki felemlegeti az Elisabetta Canalisszal nemrég véget ért kapcsolatát.
Érdekes volt azonban megtudni, hogy már 2007-ben elkezdtek dolgozni a The Ides of March-on, de aztán Obama megválasztása után olyan reményteli hangulat uralkodott el Amerikában, hogy a közönség valószínűleg nem lett volna vevő erre az illúzióromboló történetre. De most, hogy lecsengett az eufória, és kiderült, hogy Obama sem tud csodát tenni Washingtonban, a befektetők is meglátták a fantáziát a forgatókönyvben. Clooney és alkotótársa, Grant Heslov pontosan egy nap alatt kalapozta össze a film 12 millió dolláros költségvetését. |