A valóság kevés egy filmhez

Nem csak a húszéveseké a mozi. Nem csak ők lehetnek szinglik, nem csak ők kereshetik kétségbeesetten a párjukat, és nem csak ők eshetnek szét, amikor az egészből elegük van. Mike Leigh a saját generációját filmezte a legátlagosabb hétköznapokban, majd körbenyerte vele a fesztiválokat. Pedig csak körbenézett a vacsoraasztalánál.

Hogy őszinte legyek: halálosan untam a Még egy év-et. Hiába vagyok nagy rajongója Mike Leigh-nek, nekem az nem film, amiben pontosan ugyanolyan eseménytelenül telik az idő, mint a hétköznapi életünkben. A kamera persze mindent felnagyít, és az is, ha a történetet négy pillanatfelvételbe sűrítik, mégis, a körítésnek használt vacsorák és fecsegések olyan nehézkessé teszik a filmet, mintha magunk is egy nagy zabálás után pihegnénk a székben.

Jim Broadbent és Ruth Sheen a Még egy év-ben

Pedig kétségtelen: minden egyes alak, aki felbukkan a vásznon, megejtően hiteles. Mintha tényleg nem színészeket látnánk, hanem az angol középosztályt. Rögtön az első pillanatban Imelda Staunton depressziós arcával találjuk magunkat szembe, ami önmagában egy esettanulmány. Aztán kiderül, hogy ő csak a bevezető, nem foglalkozunk tovább a sorsával. Bizonyára nem véletlen, ha a rendező egy ilyen nagy színésznőt választ a legapróbb szerepre, gondolom, nyomot akar hagyni bennünk. Jól meg is szivatott minket (és szerintem magát is): senki nem tudja felülmúlni Imelda Staunton hatását, és szemétség, hogy soha nem derül ki, mi lett vele.

Maradnak a kevésbé szélsőséges esetek. A középpontban egy sok évtizedes házasság után is melegséget sugárzó pár: Gerri (Ruth Sheen) és Tom (Jim Broadbent), akik tökéletesen elégedettek unalmas életükkel. Köréjük gyűlnek a kevésbé szerencsés barátok és a magányos rokon. A főhős kétségtelenül Mary (Lesley Manville), egy túlmozgásos, hisztérikus nő, aki lassan bekattan attól, hogy egyedül van.

Az első fejezetben még tartja magát valahogy: csacsog és kacag, idegesítően élénk. A másodikban már töredezik a maszk, még a barátnője fiával is kikezd, ami nyilvánvalóan egy elkeseredett, kudarcra ítélt kísérlet. A harmadik jelenetben vérig sértődik azon, hogy a fiúnak esze ágában sem volt nőként tekinteni rá, a negyedikben pedig belátja, hogy szarul van, és nincs ezen mit szégyellni.

David Bradley és Lesley Manville a Még egy év-ben

Mike Leigh mindig is az egyszerű angol emberekről mesélt, de eddig volt is mit mondania róluk. A legrealistább filmjeiben is egy történetet mesélt el, aminek volt eleje, közepe, vége. Itt most hiányzik a cselekmény, ami magával ragadná a nézőt és amin keresztül a karakterek erőteljesen megnyilvánulhatnának. Ezért van a sok fecsegés. "Nézzetek a felszín alá! Ne a szövegre figyeljetek, hanem a beszélő arcára, a szemére, nézzétek a rezdüléseit!" - üzeni Mike Leigh. Szándékosan kerüli a nagy pillanatokat, mintha az életben nem lennének, mert ott minden el lenne kenve.

A film elején szereplő Imelda Staunton azért borítja meg az egyensúlyt, mert egy viszonyítási pont: ilyen, ha valaki már az összeomláson túl van. Nem igaz, hogy érdekesebb, aki nem jut el idáig. Nem igaz, hogy a pszichológus érdekesebb a páciensnél. A pszichológus egy unalmas háziasszony, aki vacsorákat rendez a nyafogó barátainak. Gerri és Tom karaktere egysíkú, a többieké meg túl hétköznapi ahhoz, hogy izgalmas legyen. Sok-sok átlagember, aki nem tud mit kezdeni a fájdalmával, és tele van frusztrációval. Pedig nem is Kelet-Európában élnek.

Ruth Sheen és Jim Broadbent a Még egy év-ben

Nyugati antihősök: nem győznek senki és semmi felett. Nem szépek, nem gazdagok, nem érdekesek. Olyanok, mint a szüleim és a barátaik, akiket Mike Leigh nélkül is megfigyelek. Neki meg - gondolom - elég volt a saját vacsoraasztalánál körülnéznie. Azt hitte, elég, amit ott lát, nem kell semmit hozzátennie. De így sajnos nem lettünk okosabbak, és persze boldogabbak - de még boldogtalanabbak - se.

El tudom képzelni, hogy azok, akikről a film szól, és akik egyre ritkábban járnak moziba, örülnek, ha egyszer önmagukat látják viszont. Tény, hogy róluk a mozi az elmúlt években megfeledkezett. Sem róluk, sem nekik nem készülnek filmek. Most itt van egy, ami pótolná a hiányt, de csak akkor, ha ők sem menekülni akarnak a valóságtól, hanem a maga banális mivoltában szembesülni vele.