"Először mindig elmegy az életkedvem" - interjú Fonyó Gergely rendezővel

Négy játékfilm, több dokumentumfilm, és számtalan tévésorozat után Fonyó Gergely rendező először adott nagyinterjút a munkáiról. Elmesélte, hogyan került Amerikába, majd onnan haza, mit tanult az első díjából, milyen cimkéket aggatott rá a filmszakma, hogyan lett hegycsúcs Gregor Bernadettből, hol csúszott félre az Idegölő, és mit szóltak Dubaiban a Made in Hungáriához.

- Nagyon úgy tűnik, mintha ön lenne Magyarország legjobban foglalkoztatott rendezője, szinte folyamatosan dolgozik.

- Ezt jó hallani - annál is inkább, mert hajlamos vagyok sötéten látni a dolgokat. De tény, hogy nem panaszkodhatom, pedig nehéz idők járnak a filmszakmára. Ennek egyébként két oldala van. Az ember egyrészt állandóan arra vágyik, hogy megcsinálja "A" filmjét, és amíg ezt nem teheti, kielégítetlen. Másrészt viszont muszáj dolgozni addig is - egzisztenciális okokból, meg azért, mert ez egy szakma, amit gyakorolni kell.

- Akkor most a várakozás állapotában van, amit tévés munkákkal tölt ki?

- Terv sok van, és remélem, hogy végre beindulnak a dolgok, de a tévéfilmeknek, sorozatoknak, vagy épp dokumentumfilmnek ugyanúgy örülök. Igazából minden munka egyformán fontos, amit az ember végez. A filmezés akkora szenvedély, hogy mindig meg tudom becsülni, ha alkalmam van gyakorolni. Nyilván ettől még az eredmény változó színvonalú lehet, de mindig úgy vágok bele, hogy nagyon jó lesz.

- A filmográfiáját elnézve azt tippelném, hogy a munkáinak legalább a felét megrendelésre készítette.

- Én hetven százalékra saccolnám azoknak a filmjeimnek az arányát, amiket magamtól nem jutott volna eszembe megcsinálni. De hálás vagyok mindazoknak, akik ezekre felkértek, mert így ki tudtam próbálni különböző műfajokat. A filmezés mindig nagy kaland, és bármennyit is csinálja az ember, mindig új kihívásokkal és csapdákkal találkozik, soha nem lehetünk elég felkészültek. A filmezés olyan, mint egy párkapcsolat: az ember marhára vágyik rá, aztán amikor beindul, elég sok meglepetés éri. Ettől szép és valóságos.

- Sikerült már jobban a megrendelésre készített filmje, mint az, amire ön vágyott?

- Megint csak a párkapcsolati hasonlattal tudok jönni: a filmezés is tele van ellentmondásokkal. Igen, előfordult, hogy a dédelgetett álmom nagy bukta lett, és fordítva.

- Név szerint melyik?

- Inkább azt látom, hogy voltak olyan filmterveim, amikben iszonyúan hittem, és ma már nem bánom, hogy nem lett belőlük semmi. Épp nemrég találtam meg egy iyen listámat, és azt éreztem, hogy de jó, hogy egyikbe-másikba nem fogtam bele.

- Kitért a válasz elől.

- Jó, akkor a fordítottjára mondok példát: az Ocskay századosról szóló dokumentumfilmet például felkérésre készítettem, de nagyon fontos film lett az életemben. A témája miatt is, meg azért, mert érintett voltam benne, és még sosem beszéltem róla, ez meg nagyon jó alkalom volt rá. A legelső filmemben, a Kelj fel Jancsi!-ban pedig természetesen nagyon hittem, saját pénzből, hitelkártyákból finanszíroztam, de elég sokat tanultam belőle, amikor láttam, mennyi hibája van.

- De hát megnyerte vele a Filmszemlét!

- Ettől még meglehet róla a véleményem. Nagyon jó díjat vagy elismerést kapni, de önmagukban nem határozzák meg a film minőségét.

- Azt gondolnám, az első filmre kapott pozitív visszajelzés azért nagy lökést adhat egy kezdő rendezőnek.

- Így van, már csak azért is, mert ez egy nagyon küzdelmes munka volt, évekig készült, és mindenkitől csak azt hallottam, hogy úgyis belebukom. És egészen a vágószobáig tényleg nem lehet tudni, hogy mi sül ki egy filmből, hogy amiről addig álmodoztam, az működik-e. A vágószobában aztán eljön az igazság pillanata. Ott van előtted az anyag, a mondatok, amiket te adtál a szereplők szájába, a jelenetek, amiket beállítottál, és most derül ki, hogyan mutatnak, működnek-e együtt. Amikor először nézem meg a felvett anyagot, először mindig elmegy a kedvem az élettől. Később már tudtam, hogy ez a dolgok menete, de először nagy pofon tudni lenni. Azt is a Kelj fel Jancsi!-val tanultam meg, milyen, amikor először mutatod meg a filmed másoknak. Kapsz rá mondjuk egy díjat, de egy csomó embernek nem tetszik. Vagy a film, vagy az, hogy díjat kapsz. És ez itt nem Amerika, itt egy díj nemcsak azt jelenti, hogy kapuk nyílnak meg előtted, hanem azt is, hogy más kapuk meg bezárulnak. Ez is nagy tanulság volt számomra.

- Talán azért is volt olyan ellentmondásos a megítélése, mert Amerikából jött haza, és ezt a filmet is kint forgatta. Hogy került Los Angelesbe?

- Itthon akkor már évek óta kameramanként dolgoztam a filmgyárban Kardos Sándor, Grunwalski Ferenc és Tímár Péter mellett. Vagy nyolc évig csináltam, és 26 évesen kicsit elegem volt néhány dologból. Amerika pedig mindig is érdekelt, úgyhogy eldöntöttük a feleségemmel - akivel friss házasok voltunk akkor -, hogy fogunk egy sporttáskát, és kimegyünk párszáz dollárral, meg egy buszjeggyel New Yorktól Los Angelesig. Mondanom sem kell, angolul egy szót sem beszéltem - a klasszikus történet. Aztán amikor megérkeztünk, azt mondtam: hát, az biztos, hogy én most itt maradok egy ideig. Eleinte mindenfélét csináltam a parkettázástól a pizzafutárkodásig, és közben tanultam angolul, aztán megszülettek a gyerekeink, és viszonylag hamar, kb. egy év után már el tudtam helyezkedni a filmiparban is. Először ingyen dolgoztam, aztán kevés pénzért, végül rendesen. Annyiból könnyű dolgom volt, hogy kameramanként már volt gyakorlatom.

- Hogy jött össze aztán a Kelj fel Jancsi?

- Telt-múlt az idő, és úgy éreztem, hogy már van hozzá elég tapasztalatom. Nekem mindig is az volt a vágyam, hogy rendezzek, de ezt sokáig senkinek sem mertem elmondani, inkább azt mondtam, hogy operatőrnek készülök. Az írás is izgatott, de azt mindig tudtam, hogy az egy külön mesterség. Viszont itt nem volt arra lehetőség, hogy mással irassam meg. Kiszámoltam, mennyi pénzem van erre a filmre, és ahhoz írtam történetet. A munkáimnak köszönhetően tudtam, honnan lehet olcsón kamerát és nyersanyagot szerezni, és meg tudtam fűzni néhány embert, hogy ingyen dolgozzon nekem. Mindent megszerveztem, aztán leforgattuk 14 nap alatt. Az egész kb. 8 millió forintba került - azt hiszem, ez már nem is a low budget, hanem a no budget kategória.

Jon Jacobs és Dawn Kapatos a Kelj fel, Jancsi! című filmben

- Hogy került aztán a magyar Filmszemlére?

- Haza kellett jönnünk egy időre, mert itt kellett megvárnunk a zöldkártyát. Magammal hoztam az összevágott, félkész filmet, amihez már csak a technikai utómunka hiányzott, és azt hittem, ezt pikpak megoldom. Végül két évbe telt, mire meg tudtam rá szerezni a pénzt, és közben újra munkát kellett vállalnom kamera-asszisztensként, amit elég rosszul éltem meg. Végül Gothár Péter összehozott Kántor László producerrel, és ő hozta tető alá a projektet, még Dés Lászlót is meg tudta szerezni zeneszerzőnek. Elsőfimesként megtisztelő érzés, amikor egy nagy tapasztalatú és elismert zeneszerző komponálja a filmzenédet, pusztán azért, mert teszett neki. Kántor nevezte be végül a szemlére is.

- Mi történt a díj után?

- Azt hittem, most végre megindul a szekér, de egy elég érdekes helyzet alakult ki. Több idős kolléga jött hozzám gratulálni azzal, hogy "tudd, hogy mostantól sok ellenséged lesz". Ezt én egyszerűen nem tudtam hova tenni. Ültem a díjammal, nézegettem, eltelt egy év, fogyott a pénzem, pályázgattam nulla eredménnyel, és kezdtem kicsit aggódni. Akkor hívott föl Kálomista Gábor, hogy készíteni akar egy dokumentumfilmet Cseh Tamásról, van-e kedvem megrendezni. Ő is csak nemrég került a filmszakmába, és nekem nagyon imponált, hogy egy teljesen távoli területről vetődött ide. Tetszett, hogy be akarja bizonyítani, hogy az összes kirekesztési kísérlet ellenére igenis van értelme a közönségnek filmet készíteni. És mivel Cseh Tamás kamaszkorom nagy kedvence volt, és senki más nem keresett meg, belevágtam. Aztán hosszú időre partnerek lettünk a filmkészítésben.

- A Cseh Tamás-film az első Fidesz-kormány idején készült. Nem érezte utána, hogy a szakmában ezzel besorolták valahová?

- Dehogynem. Pedig a filmben direkt kerültük a politikát, csak arra koncentráltunk, hogy hogyan működik Cseh Tamás és Bereményi kettőse, mitől tudták a dalaikban annyira jól megragadni a kort. Egyébként is mindig figyeltem arra, hogy ne tartozzak sehová. Sem egyik, vagy másik szakmai szervezetbe, sem valamelyik klikkbe, vagy csoportba. A filmkészítés itt mindig is veszélyes, átpolitizált terep volt, hiszen alapvetően a pénzért megy a harc, az pedig az államtól jön. Nemcsak politikai alapon volt megosztott, hanem műfaji alapon is: bizonyos korszakokban egy típusú filmet támogatnak, más korszakokban meg másmilyet, és a két tábor művelői lenézik egymást. Szerintem viszont minden műfajnak egyformán van létjogosultsága. De persze attól függetlenül, hogy minden ilyesmitől próbáltam távol tartani magam, boldogan láttam, hogy mindenféle cimkéket ragasztgatnak rám. És miközben a felszínen ezek a rágalmazások zajlanak, valójában minden arról szól, hogy ki hogy szerzi meg a pénzt. Nagyon hiányolom, hogy a szakma soha nem néz szembe önmagával.

- Hogyan tudott továbblépni a következő játékfilmre? Miután megcsinált a producerének, Kálomista Gábornak egy dokumentumfilmet, meg egy tévésorozatot, azt mondta, hogy most már hadd jöjjön a saját játékfilmtervem?

- Igen, pontosan. Akkor egyébként nem állt jól anyagilag, úgyhogy a film nagyon kevés pénzből készült, de legalább összehoztuk. Addigra tudtam, hogy a forgatókönyvet egy profira kell bíznom, ezért Divinyi Rékával közösen írtuk, főleg az én kamaszkori élményeimből. És bár később nagyon megosztotta a kritikusokat, én a mai napig szeretem.

- Ön találta ki a címét, hogy Tibor vagyok, de hódítani akarok?

- Igen, én. Lehet, hogy nem nagy teljesítmény, de vállalom.

- Miért épp egy női forgatókönyvírót választott ehhez?

- Mert Rékát ismertem, és szerettünk volna együtt dolgozni. Akkoriban volt terhes, és emlékszem, egyszer a forgatásról rácsörögtem, hogy egy jelenet nem működik, át kellene írni, ő meg azt mondta: "vegyétek ki belőle azt a két mondatot, de most hagyjatok, légyszí, mert itt vagyok a szülőszobán".

- Ezt a filmet sikerként élte meg?

- Igen, mert először teljesült az a vágyam, hogy nézik a filmemet. A kritika is fontos, de ami igazán érdekel, hogy a film eljusson az emberekhez, és hasson. Azért vannak azok a székek a moziban, hogy megteljenek, és mi szórakoztassuk a benne ülőket. A Kelj fel Jancsi-ból viszont összesen egy-két kópia készült. A Tibor vagyok... szerencsére átlépte a bűvös százezres nézőszámot, és a mai napig látom különböző tévécsatornákon.

- Emlékszem, az előzetessel tutira mentek: benne volt Gregor Bernadett melle, és Molnár Piroska egy műpénisszel. Tulajdonképpen sokkal primitívebbnek és durvábbnak mutatta a filmet, mint amilyen valójában volt.

- Amikor vágtuk azt az előzetest, mi is elgondolkodtunk azon, hogy mennyit mutassunk benne. Megnéztük az Amerikai pite előzetesét a neten, és megállapítottuk, hogy az összes poént ellőtték benne. És ha volt is bennünk még kétely azt illetően, hogy egy előzetes a tömörsége ellenére alkalmas-e arra, hogy megmutassa a film stílusát is, tehát, hogy nemcsak egy műpénisszel, meg kakival-pisivel poénkodó öncélú dolog, hanem van benne némi diszkrét báj is, végül az győzött, hogy be kell csalnia az embereket a moziba. Tudom, hogy ez nagyon megosztja az embereket, de ez egy zsáner, amit lehet szeretni és nem szeretni. Ha nem is pont ugyanígy, de a történetek egy része valóban megtörtént velem.

Részlet a Tibor vagyok, de hódítani akarok című filmből

- Hogyan választotta ki a szereplőket?

- Orbán Anita volt a casting directorom, aki rengeteget segített. Először Fancsikai Pétert találtuk meg, aki rögtön megfogott azzal, hogy kicsit elvont volt, láthatóan érzékeny, szépfiú, de nem szokványosan. Hozzá castingoltuk a színésznőket. Egy olyan harmincöt körüli bombanőt kerestünk, aki Péterben kellő erotikus bizsergést tud ébreszteni. Rengeteg színésznőt és modellt megnéztünk, de Péter elég koraérett fiú volt, és valahogy senki nem tűnt elég tapasztaltnak mellette. És akkor bejött a válogatásra Gregor Bernadett azzal a pózzal, ahogy ő viseli magát, és rögtön megvolt köztük a kémia. Ugye itt azt kellett eljátszani, hogy ennek a kamaszfiúnak az érett nő egy olyan hegycsúcs, amit nem könnyű megmásznia, mert szinte olyan magasságokban érzi magát, ahol már nincsen oxigén. Ez Bernadettel szerintem sikerült. Azt gondolom egyébként, hogy a jó szereposztás félsiker. Kell még persze vezetni a színészeket, de ha jól vannak leosztva a szerepek, akkor alapvetően sínen van a dolog.

- A "typecast"-ben hisz, vagyis ha a színész pont olyan karakter, amilyen a szerepe, vagy ki szokta próbálni, hogy ellenétes karakterű színészt hív be egy szerepre?

- Nagyon hiszek az ellencastingban. Néha nagyon jó dolgok jönnek ki abból, ha behívsz egy macsót a lúzer szerepre. De egyértelmű szabályt nem lehet felállítani, mert valamikor nagyon bejön, máskor meg nem. Az ellencastingra nagyon jó példa Christoph Waltz a Becstelen brigantyk-ban - az ilyenekből sokat lehet tanulni. A lényeg, hogy nyitottnak kell lenni.

- Meddig kínoz egy színészt a forgatáson, vagyis hányszor vesz fel egy jelenetet?

- Azt vettem észre, hogy a színészek nagyrésze elsőre hozza a legjobbat. És ha a próbán elsül a pillanat, a felvételen már csak önmagát fogja ismételni, azt a pillanatot akarja leutánozni, és az sosem jó. Ezért a próbákon mindig csak lemozogjuk a jelenetet, aztán készítünk egy "főpróbát", amit felveszünk. Az esetek 40%-ában ott megtörténik a csoda. Ha nem, akkor csak a negyedik-ötödik nekifutásra lesz meg újra. Úgyhogy igazat adok Spielbergnek - azt hiszem, ő mondta -, hogy vagy elsőre, vagy hatodikra sikerül. De van olyan színész, aki elsőre sosem jó, mert neki az még olyan, mint egy olvasópróba. Az a kihívás, amikor két olyan színész kerül egy jelenetbe, aki elsőre csinálja meg, és akinek még bele kell melegednie. Ezért jó a filmben, hogy lehet vágni.

- Ön végül itt ragadt, vagy vágyott még vissza Amerikába?

- Szerettem volna visszamenni, de itt azóta mindig volt munkám, és ezt ki kellett használnom. Amerikában akár évek is elmennének azzal, hogy az ügynökségeket járom, lehetőségek után futok, és nem dolgozom. Azért maradtam itthon, mert volt munkám.

- A Tibor vagyok... után valóban rögtön jött az Idegölő. Ez hogy történt? A film alapján azt gondolnám: a producer szólt, hogy van egy szállodánk ingyen Görögországban, és van egy görög színészünk, aki a kinti Szeszélyes évszakok legnagyobb sztárja, találjon ki erre valamit.

- Szó szerint így volt. Na most én öt évvel a díjam után már láttam, hogy Magyarországon játékfilmet forgatni nem mindig lehet, úgyhogy azt gondoltam, ha itt ez a lehetőség, én beleugrom. Mert előtte hiába pályázgattam különböző forgatókönyvekkel, semmire nem kaptam pénzt. Szóval nagyon jól hangzik, hogy én vagyok a legtöbbet foglalkoztatott magyar rendező, de azért én ezt nem egészen így éltem meg. Csábító volt az ajánlat, és nem tudtam nemet mondani. Nem állítom, hogy könnyű volt elviselni az Idegölő-t követő két évet, amíg feldolgoztam a bukást, de utólag azt gondolom, hogy tanulságos volt.

Részlet az Idegölő című filmből

- És nem lehetett volna jobban kijönni belőle?

- Először is nagyon rövid idő állt rendelkezésre a forgatókönyv megírására, ezért egyedül csináltam. Ez volt az első nagy hiba, mert ettől máris teljes kudracra volt ítélve a történet. A másik, hogy Görögországban forgattunk egy görög színésszel, ami egy teljesen más világ. Gesztesi Károly kivételével mindenki görögül beszélt benne, úgyhogy gyakorlatilag egy görög filmet csináltunk, amit leszinkronizálva hoztunk haza a magyar közönségnek, és itthon senki nem volt vevő a humorára. Viszont Görögországban sosem muttták be, ami szerintem szintén hiba volt. Truffault-nak volt igaza: egy rossz filmhez legalább annyi energia kell, mint egy jóhoz, én ezt az Idegölő-vel megtapasztaltam. Ugyanolyan komolyan vettem, mint az összes többi munkámat, de ez valahol félresiklott.

- A görög főszereplőt sem lehetett volna jobban instruálni, hogy ne legyen annyira tévés kabarészínész színvonalú?

- Hát, ebből is sokat tanultam. Tényleg nem tudtam mit kezdeni vele, mert mindig az derült ki, hogy ő ilyen. Meg is mondta, hogy őt ezért szeretik Görögországban, ha el akarom venni tőle az eszközeit, nem marad neki semmi. Ha a forgatás előtt lett volna válogatás, nyilván nem áll elő ez a helyzet.

- Itt is csak a vágószobában jött el az igazság pillanata, vagy már a forgatáson is érezte, hogy valami nem stimmel?

- Őszintén? Volt bennem egy kis bizonytalanság, hogy ez most jó vagy rossz-e, de mindig legyűrtem magamban azzal, hogy jó. Ez nyilván már önvédelmi reflex. Az ember lehetőleg nem megy ki úgy egy forgatásra, hogy mit keresek én itt? És amikor elkapott a kétely, mindig azzal nyugtattam magam, hogy majd a vágószobában megoldjuk. A Made in Hungária forgatásán éreztem meg először, milyen, amikor minden összeáll, és mások is érzik, hogy ez jó lesz. De akkor sem mertem kimondani, mert mi van, ha rosszul érzem. Az Idegölő-nél viszont csak a kétségbeesett akarás volt, és ennek megfelelően az eredmény is erőltetett lett.

- Hogyan telt az a két év, amíg feldolgozta a kudarcot?

- Sosem kaptam pénzt a filmjeimre alanyi jogon. Kálomista is azért hívott dolgozni, mert bízott a képességeimben. Egy ilyen bukás után nyilván egy kicsit békén hagytuk egymást, emésztgettük a közös kalandot. Nem volt harag közöttünk, de nem volt mire tervezni sem. Ahogy Amerikában mondják: "You are as good as your next one" (Csak olyan jó vagy, mint a következő filmed). A munka szerencsére nem állt le, Herendi Gábor hívott először a Szeret, nem szeret-sorozatba, aztán meg a Tea című sitcomba.

- Hogyan jutott el végül Neményi Ádámhoz, aki a Made in Hungária producere volt?

- Mindig voltak filmterveim, és az egyikben szerepelt a Made in Hungária musical, amit a József Attila Színházban teljesen véletlenül láttam. Sosem voltam kifejezetten rajongója a zenés műfajnak, de ez az előadás nagyon tetszett, és rögtön azt éreztem, hogy filmszerű. Aztán egyik nap felhívott Neményi - akit nem is ismertem korábban -, hogy lenne a számomra egy ifjúsági filmje. Ez a cimke is rám ragadt addigra, hogy ifjúsági filmeket csinálok. Egyébként ezt nem is bánom, főleg ahogy öregszem. Szeretek fiatalokkal dolgozni. Na, és akkor Neményi kibökte, hogy a Made in Hungáriáról lenne szó, én meg teljesen ledöbbentem, hogy ez másnak is eszébe jutott. Találkoztam Tasival (Tasnádi István, a darab írója - a szerk.), és emlékszem, én nagyon lelkes voltam, ő meg elég óvatos. Végül egy nagyon jó barátság lett ebből. Ez volt az a munkám, amiben elejétől fogva vakon bíztam.

Részlet a Made in Hungária című filmből

- A zenés műfaj egyáltalán nem állt közel önhöz előtte?

- Volt egy-két musical, amit szerettem, például a Mindhalálig zene Bob Fossetól, vagy a Rocky Horror Picture Show, de legtöbbször nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a film szereplői egyszer csak dalra fakadnak. Itt viszont ennek van egy sokkal fontosabb funkciója is, túl azon, hogy "a zene mindent felszabadít"-életérzést én is igyekeztem belepakolni. A történet egy nagyon hasonló lázadásra épül, mint amit én is átéltem a '80-as években, amikor ellenzéki klubokba, irodalmi körökbe és tiltott koncertekre jártam - Neurotikra, Bizottságra, URH-ra. Azok az összejövetelek ugyanis a hatalom ellen szerveződtek, és a zenét is áthatotta a "Ti ott fent, a hatalomban tetűk vagytok"-életérzés. A közös ellenség összekovácsolta az embereket. Engem is letartóztattak egy koncerten, és bevittek a rendőrségre éjszaka, pont, mint a film főhősét, csak persze ez a '80-as években már nem volt olyan komoly, mint a '60-as évek végén. De a Made in Hungáriá-ban nagyon erős vonulat a hatalommal való szembeszegülés, gyakorlatilag ez adja a történet vázát.

- Nagyon jól sikerült a film szereposztása. Hogyan találta meg a színészeit?

- Ez volt a leghosszabb casting, amin valaha részt vettem. Tiszeker Dani segített benne mint casting direktor, aki a musical műfajban is otthon van, és a fiatal színészeket is jól ismeri. Szabó Kimmel Tamásban azonnal megláttam a Mikit, de rajtam, és Tasin kívül szinte senki sem. Érte tehát meg kellett küzdenem. Szerintem ő egy igazi mozihős karakter: sármos, laza fiú, amilyet Magyarországon ritkán lát az ember. De például olyan típusú színésznőt, mint Valentin Titánia, szintén rég nem láttam magyar filmben. Nagyon izgalmas casting volt, sokan nem is fértek már bele a filmbe. Velük szívesen tovább dolgoztam volna egy másik filmben.

Valentin Titánia egyik jelenete a Made in Hungária című filmben

- A sikert is nehéz feldolgozni, vagy csak a bukást? Hogy érezte magát a Made in Hungária után?

- A sikert azért kicsit könnyebb megélni - mondjuk nálam épp egybeesett életem legkomolyabb magánéleti válságával. De hát, ilyen az élet. Viszont az nagyon jó érzés volt, hogy ezt a filmet a nézők és a kritikusok egyaránt szerették, és nagy meglepetésként ért, hogy egy csomó fesztiválra is meghívták. Olyan országokba is, ahol azt gondoltam, nem is érthetik a történetét. Ültem Dubaiban a teremben, és meglepve tapasztaltam, hogy de igen, abszolút értik. Az igazán katartikus pillanat azért a Karlovy Vary fesztiválon ért, ott közben is felállt és tapsolt a közönség. Mindig is rajongtam a cseh filmekért, elsősorban persze a cseh újhullámért, és egy kicsit úgy éreztem, a Made in Hungária kicsit cseh film lett. De olyan is előfordult, hogy egy amerikai vetítés után azt kérdezte tőlem valaki, hol lehet megszerezni a film zenéjét. Még a Golden Globe-bizottság is bekérette a filmet, és az azért nagy flash volt nekem, hogy így térhetek vissza Los Angelesbe, ahol azelőtt kameramannként dolgoztam. Nagy tanulság volt, hogy itthon is lehet olyat csinálni, amit mindenhol megértenek.

- Akkor miért nem sikerül többször?

- Ennek sok oka van, de az egyik biztosan az, hogy az elmúlt huszonöt évben nálunk elitista műfaj lett a filmkészítés, és nem oktattak sehol forgatókönyvírást. A történetmesélést a kommersz kategóriába sorolták, és lenézték, holott voltak hagyományai Várkonyi, Bacsó, Makk és Fábri idejében. Ez a tradíció tört meg a '80-as években a kísérlet filmezéssel, amit a pénzosztásnál, és az oktatásban is előnyben részesítettek. Ennek most látszik meg az eredménye: a nulláról kellett kezdenünk a forgatókönyvíró képzést, meg kell találnunk a fiatal tehetségeket, és meg kell tanulunk ennek a műfajnak a szabályait.

A Karádysokk című tévésorozat szereplőgárdája

- Most valószínűleg épp ez a korszak következik. Pályázik az új Nemzeti Filmalapnál?

- Mindenképp pályázom, csak még nem tudom, mivel. Több tervem is van, de még nem tudtam eldönteni, melyik mellett kötelezzem el magam. A tervekről egyébként sem szívesen beszélek.

- Viszont közben megint több tévés munkája volt: egy ifjúsági tévéfilm (Matula kalandpark), egy ifjúsági sorozat (Karádysokk), és egy HBO-sorozat (Társas játék). A Társas játék-ot már hirdetik, de mikor kerül adásba a másik kettő?

- A Karádysokk-ról nem tudok mit mondani, mert része annak a botránynak, ami a Duna tévé által rendelt sorozatok körül kialakult. Én sosem firtattam, hogy a producereim honnan szerzik a pénzt, de itt azért gyanús volt, hogy irreálisan kevés állt a rendelkezésünkre. Ez nyilván erősen befolyásolta az eredményt is. A sorozat mindenesetre elkészült, mi átadtuk a tévének, de közben új vezetést került az élére, és az azt mondta, hogy túl sokat isznak és dohányoznak benne. A történet ugyanis egy hírhedt gimnázium tanulóiról szól. Szóval most ott tartunk, hogy ezzel az indokkal egyelőre nem vették át, és nem adták le. De nekem az egészről hivatalos információm nincsen.

- Mindjárt indul viszont az HBO-n a Társas játék.

- Az egy egészen másféle élmény. Ott volt pénz, és az HBO executive producere ki is jött a forgatásra minden nap, hogy megnézze, mire költjük el. Ez az amerikai módszer. És jó körülmények között dolgoztunk. 13 részből áll, ebből Herendi Gábor rendezett hetet, én hatot, arra kellett csak külön odafigyelni, hogy az egész egységes legyen.

Fonyó Gergely a Társas játék forgatásán

- Ilyenkor például együtt castingolnak, és minden szereplőben egyet kell érteniük?

- Persze, sőt, nemcsak nekünk kettőnknek, hanem az HBO-nak is. De nagyon jól működött, nem voltak nagy vitáink. Szerintem egyáltalán nem árt, ha az ember fölött van még egy kontroll, ha valakit meg kell győzni arról, hogy jó az, amit kitaláltunk. Közben mi is rájöhetünk, ha tévedtünk.