Zooey Deschanel az elmúlt bő évtizedben fontolva haladva lett a függetlenfilm ifjú hercegnőjéből és blockbusterek emlékezetes mellékszereplőjéből sorozatsztár. Ám számunkra most még érdekesebb az, hogy Zooey munkássága több szálon kötődik a popzenéhez, mint egy átlagos hollywoodi színésznőé; és nem csak arra gondolunk, hogy négy napja a World Series negyedik meccse előtt (nem amerikai olvasóinknak: baseball) egy egész stadionnak és tévénézők millióinak énekelte el az amerikai himnuszt, illetve hogy az egyik legnépszerűbb amerikai indierock-zenekar, a Death Cab For Cutie frontemberének, Ben Gibbardnak a felesége.
Egyrészt van neki egy saját zenekara (erről majd később), másrészt pedig eddigi karrierje során feltűnően gyakran találták meg olyan filmek, amelyekben popzenerajongót alakított vagy épp maga is dalra fakadt. Első fontosabb szerepében, a Majdnem híres öntörvényű, a konzervatív neveltetés elől az ellenkultúrába menekülő nővéreként pár jótanács mellett egy komplett lemezgyűjteményt hagyott az öccsére.
Az alternatív romantikus komédia, az 500 nap nyár alternatív Meg Ryaneként a Smiths együttes nagyszerűségéről diskurált egy liftben, valamint imádnivalóan kapcsolódott be a fülhallgatóból szóló emblematikus Smiths-slágerbe (és a soundtrackhez még felénekelt egy feldolgozást is a zenekartól).
Az Igenember című Jim Carrey-komédiában egy fiktív (a valóban létező harmadvonalas Von Iva nevű elektro-csajpunk formáció által alakított) elektropop-zenekar, a Munchausen by Proxy élére állt.
Kissé bizonytalan, ám kifejező és elég jellegzetes énekhangját hallhattuk még a Magyarországon Mi a manó? néven futó vígjátékban, amelyben a főszereplő (és ugyancsak sokat és jól éneklő) Will Ferrell-lel adott elő egy bájos és szórakoztató fürdőszobai duettett.
A Híd Terabithia földjére című látványos mesefilm cuki tanárnőjeként pedig egy alsós gyerekkórus kíséretével énekelt el két dalt.
És bár nem kapcsolódik szorosan a filmes munkáihoz, említsük meg azt is, hogy közreműködött kollégája, a zenéléssel egy ideje komolyabban foglalkozó Jason Schwartzman Coconut Records nevű zenekarának debütáló lemezén is. Viszont a zenei karrierjét a biztos kézzel összeválogatott soundtrackjéről is híres, független road-movie, a The Go-Getter indította be igazán. Ennek a forgatásán ismerkedett meg a kritikuskedvenc altcountry-veteránnal, M Warddal, akivel nem sokkal később zenekart is alapított She & Him néven. Ebben a produkcióban aztán minden korábbi szerepénél látványosabban érvényesült Zooey következetesen remek ízlése, "lökött lány a szomszédból"-típusú szexepilje, limitált, ám rendkívül magával ragadó előadóművészi eszköztára és vonzódása a hatvanas-hetvenes évek popkultúrája iránt.
A zenekar eddig két, a zenei sajtóban nagyobbára lelkesen fogadott nagylemezt adott ki, és hamarosan érkezik a harmadik is. Maga a zene pedig a páros bevallottan a nosztalgiára épülő víziója arról a bizonyos Régi Amerikáról (egészen pontosan: arról a bizonyos Régi Nyárról abban a bizonyos Régi Amerikában); szerencsére nem az a tolakodó, olcsó nosztalgia ez, inkább olyan kedvesen bágyadt és napsütéses, csendes, visszafogott, jó ízléssel megkomponálva és előadva.
Alt-countrys - sőt, néhol egészen direkt country-hatásokat mutató - alapok, szélesvásznú, de mégis emberközeli americanás kulisszák, Phil Spectort idéző popérzékenység és hangszerelési mutatványok, az "egzotikus amerika" jellegzetes hangszerei (ukulele, mandolin, hawaii-gitár), bájos és felszínes óceánparti popdalok és porlepte, mélabús balladák, valamint Zooey egyszerre kislányos és szokatlan mélységekre képes előadásmódja; nagyjából ezekből az összetevőkből dolgozik a She & Him, és néhány szerethető albumra elég muníció még bizonyosan van a koncepcióban. |