Csúnya haszonlesők. Már megint csak nyerészkedni akarnak. Nem elég, hogy Shreket addig facsarták, míg nem maradt benne élet, most az utolsó mellékszereplőt is kilökik a placcra. Ezt majd eltartja a kuncsorgó tekintete - vélik, és bejött. A Csizmás, a kandúr az USA-ban már nagyjából behozta az árát, és még hátra van a nemzetközi forgalmazás.
Mit tegyek hát én, a kisgyerekes szülő, akinek program kell hétvégére. Bedőlök neki, természetesen. És mert Csizmás kandúrban tényleg volt valami, amiről azt gondoltam, lehet rá alapozni, megadtam neki az esélyt. Annyi eszem azért volt, hogy ne két háromévessel állítsak be a vetítésre (hogy is bírnának ki két órát egy helyben, szemüveggel a fejükön?), hanem a tizenkét éves tesómmal, de így is pontosan úgy jártam, mint azok a Jóbarátok-rajongók, akik - akár csak egy epizód erejéig - követték Joey-t a saját sorozatába. Csúnyán át lettünk verve.
Egy poros westernfaluba csöppenünk az éjszaka közepén. Csizmás kandúr a kegyetlen bandita, akitől minden ember (igen, mindenki más ember) retteg. Rosszarcú, csöppet sem gyerekeknek szánt figurák veszik körül. Körülbelül annyi bájos és szerethető van az első félórában, amennyi az új Vuk figuráiban és világában volt.
Rögtön látszik, hogy a készítők nem a Shrek-et folytatják, és nem a cica igéző pillantását lovagolják meg, hanem arra számítottak, hogy Antonio Banderas rajongótábora ül be a filmjükre. Pakoljuk hát tele a latin sztereotípiákkal: egy öntudatos menyecskével, Zorro- és Desperado-idézetekkel, flamencóval és kardozós mutatványokkal. Jaj, de akkor mi lesz szegény fehér középosztálybeli gyerekekkel? Ők kivel fognak azonosulni? Keverjünk hát hozzá egy kis tojást, legyen ott velük Humpty Dumpty, az angolszász mesehős.
Hogy ehhez hogy jön később az égig érő paszuly, Babszem Jankó, az aranytojást tojó tyúk, no meg Jancsi és Juliska (illetve mindezek hamisított mása), azt el lehet képzelni. Logikailag sehogy, de azért ott vannak, hogy még "kalandosabb" legyen a történet, és nemhogy egy kisiskolás, de én magam se tudjam követni, mire megy ki a játék. (Előzékenység lett volna a forgalmazótól, ha valahogy jelzi, hány éves kortól ajánlja a filmet. Mivel befogadásához kell némi filmes és meseműveltség - de a képek többnyire baljós és ijesztő jellege, az akciók tempója szintén ezt indokolja - minimum hat éven felülieknek való a film.)
Mivel a játékidő kétharmadában sötét a vászon, hamar elalszom. Nemcsak én unatkoztam, de a tizenkét éves tesztközönségem is. (A kisebb gyerekek meg - gondolom - reszketnek.) Drukkolni nincs kinek, izgulni nincs miért, az idézetnek beállított lopások beazonosítása pedig nem okoz örömet - mi marad? A hollywoodi adu ász: a látvány.
A Pixar alapítója és kreatív igazgatója, John Lasseter robbant be úgy az animációs szakmába, hogy a saját fejlesztésű szoftverjei bemutatásához készített demonstrációs filmeket. A Csizmás, a kandúr is olyan, mintha csak a számítógép sokoldalúságát, szerteágazó potenciálját szeretné bemutatni. Van itt minden: westernkocsmától kezdve kaktuszos sivatagon át az elhagyatott kastélyig, vadvizű folyó, sziklaszirt, egy kis dzsungel is. A szereplők táncolnak, harcolnak, üldöznek és menekülnek, zuhannak és landolnak - legalább a kép mozogjon, ha már a szív és az agy pihenőt kap.
A macska bundája úgy hullámzik, hogy legszívesebben beletúrnánk, a tojáshéj felületének még a tökéletlensége is hibátlan. Csak azt nem értem, miért kell mindent az arcunkba tolni? Persze a válasz nyilvánvaló: még mindig olyan újnak számít a 3D, hogy muszáj minden percben kérkedni vele; ha nincs rá ok, akkor is kihasználni. Így lesz minden egyes vario jobb- vagy balegyenes a nézőnek. Kapunk az arcunkba feliratot (nem keveset), köveket, mindent.
Ha nem lenne rémesen elcsépelt, azt mondanám: sok hűhó semmiért. Iszonyatos munka van a filmben, csak érték nem szorult belé. Még a tutifrankó koldustekintet is csak egyetlenegyszer köszön vissza, és mindössze öt másodpercig tart. Ennyiben sikerült továbblépni: a következő részt már a lefetyelésre lehet építeni.