Shame
Az elsőfilmes Steve McQueen mutatta meg a világnak Michael Fassbendert, amikor előállt a gyomorba rúgó Éhség-gel, amivel a színész rögtön beégette magát minden néző agyába. Rendező és színésze ragaszkodnak egymáshoz, hamarosan már harmadik közös filmjüket csinálják (ez lesz a rabszolgás Twelve Years a Slave), de mi egyelőre elkeseredetten várunk a Shame című másodikra, amely végigtarolta az őszi filmfesztiválokat. Fassbender egy zárkózott, szexfüggő férfit alakít, akinek futó kalandokkal telő, üres napjait nagyszájú húga (Carey Mulligan) felbukkanása zavarja meg. Miután Velencében megnéztük a filmet, megrázónak és kíméletlenül lehangolónak neveztük, Fassbender alakításáról pedig csak szuperlatívuszokban nyilatkoztunk.
- - - The Artist
Egy fekete-fehér némafilmet manapság valószínűleg nem könnyű széles közönségnek eladni, pedig a The Artist volt az idei cannes-i filmfesztivál leginkább közönségbarát filmje. A vetítés után elragadtatottan dicsértük vidámságát, a dialógusokat pótoló, energikus zenéjét és varázslatos hangulatát. A film a húszas évek Hollywoodjába röpít vissza minket: főhőse egy némafilmsztár (Jean Dujardin), akinek fényes karrierje derékba törik, amikor nem hajlandó váltani az egyre elterjedtebb hangosfilmre. A The Artist megidéz nagy filmklasszikusokat és legendás sztárokat, de fő vonzerejét nem is ezek a kikacsintások jelentik, hanem az, hogy újra a nézők eszébe juttatja, miért is szeretik annyira a mozit.
- - - Miss Bala
Még szerencse, hogy az operatőr magyar származása (Erdély Mátyásról van szó) időben ráirányította a figyelmünket Gerardo Naranjo filmjére, különben lehet, hogy a cannes-i tumultusban lemaradtunk volna róla. Különös és szép gengszterfilm ez, ahol a mexikói drogbiznisznek nem a kokainporos partikat felvonultató csúcsát, hanem az izzadt, kegyetlen és valahol mégis teljesen hétköznapi alját látjuk. Az elrabolt szépségkirálynő körül bonyolódó, néhány nap alatt játszódó történet tulajdonképpen egy belassult akciófilm, amiben gyönyörű, elegáns képek mesélik el az aljas, nyomasztó történetet.
- - - Last Night
Keira Knightley, Sam Worthington, Eva Mendes, Guillaume Canet, házasságtörés, szex, okos dialógusok, pörgős cselekmény (végefőcímmel együtt 90 perc a játékidő). Ilyen vonzó összetevőket mondhat magáénak a Last Night, éppen ezért csoda, hogy még egyik forgalmazó sem vállalta be. A sztori egyetlen éjszaka alatt játszódik: az üzleti úton lévő férj csábító közelségbe kerül csinos kolléganőjével (aki mellesleg látványosan rá van indulva a férfire), az otthon maradt feleség pedig - mit ad Isten - pont összefut az utcán egy régi szerelmével. A talány persze az, hogy lesz-e kefézés, vagy nem lesz, és ha igen, akkor kik között. A Last Night izgalmas és tanulságos példázatot mutat arról, hogy mi a hűség jelentősége a modern kori ember számára. Megtekintése eredményezhet nagy, kínos hallgatásokat vagy hosszú beszélgetéseket is a mozipartnerek között.
- - - This Must Be the Place
A This Must Be the Place nemcsak váratlan, őrült és nagyon vicces, de maradandó nyomot is hagy: hónapokkal a megtekintése után még mindig elmosolyodik az ember, ha eszébe jut Sean Penn elképesztő, imádnivaló alakítása. A Robert Smith-esre fazonírozott színész egy egykori rocksztárt alakít, aki a jelenben leginkább egy magatehetetlen öregasszony és egy óvodás keresztezésére hasonlít. A lehetetlen figura kénytelen személyiségépítő utazásra indulni Amerika-szerte, ami számos humoros és érzelmes eseményhez vezet, de persze nem úgy, ahogy arra általában számítanánk, hanem olyan szép, bizarr módon, ahogy egy Paolo Sorrentino-filmben szoktak történni a dolgok.
- - - La guerre est déclarée Közhely, hogy a legjobb történeteket az élet írja, de Valérie Donzelli filmje esetében lehetetlenség elvonatkoztatni attól, hogy a színész-rendezőnő és író-szereplőtársa, Jérémie Elkaim mindazt megélték, ami a vászonra került. Fiatalok voltak, szépek, iszonyatosan menők, és szerelmük szinte minden percében úgy érezhették, hogy egy francia újhullámos film főszereplői. Egészen addig, amíg a meglehetősen gyorsan jött közös gyermekükről kiderült, hogy agydaganata van.
Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen tragédia bárkiben kreatív energiákat tud felszabadítani, de Donzellinek és Elkaimnak sikerült ebből az alaphelyzetből egy olyan különleges filmet kihozni, ami sokkal inkább életigenlő, mintsem lehangoló, és a néző úgy érzi, velük együtt vívja meg a csekély esélyekkel kecsegtető háborút. A film óriási siker volt Franciaországban, sőt Oscarra is nevezték egy sereg nagyágyú ellenében - a megérdemelt diadalmenetnek nem kellene kikerülnie hazánkat.
- - - Twilight Portrait (Portret v sumerkakh) A vonzó és jómódú harmincas férjes asszony szeretője lakásából igyekszik hazafelé egy rossz környéken. Miután eltörik a cipője sarka, stoppolni próbál, majd egy rendőrkocsi hátsó ülésén köt ki. Ahelyett, hogy szolgálnák és védenék, a három rendőr elviszi egy kietlen erdőbe, és megerőszakolják. Ilyen kezdés után egy jó kis Mundruczó-féle nyomasztásra számítottunk (főleg, mikor a nemi erőszak végeztével premier plánban mutatják a földre hulló spermát), de az elsőfilmes orosz rendezőnő teljesen más irányba viszi el a történetet.
Főhősnőnk felkutatja az egyik erőszakoskodó rendőrt, és a kettejük között kibontakozó viszony joggal nevezhető minden idők egyik legbizarabb filmes románcának. A meghökkentő cselekmény mellett a Twilight Portrait ijesztő (és kölönösen egy kelet-európai néző számára: ijesztően vicces) korrajzot ad a mai orosz társadalomról, amelyben az állampolgárok vagy szívtelenül kihasználják, vagy pedig maximálisan leszarják egymást. Annyira extrém az ábrázolt embertelenség, hogy reménykedünk benne, hogy túlzással van dolgunk, de közben félő, hogy nagyon is pontos. Amikor sorra készülnek a langyos és felesleges filmek, hatalmas öröm egy ilyen átütő művet látni, amelynek minden kockájából süt, hogy az alkotóknak muszáj volt megcsinálniuk.
- - - Killer Joe
A legszórakoztatóbb neo-noir a Végső csábítás óta. Három hónappal ezelőtt már részletesen kiveséztük William Friedkin kegyetlenül vicces fekete komédiájának érdemeit, amelyben Matthew McConaughey bebizonyítja, hogy ha adott a lehetőség, sokkal többet tud ő, mint agyhalott romantikus vígjátékokban behúzott hassal feszíteni. A sima modorú bérgyilkos-zsaru szerepében uralja a vásznat, de jónevű partnerei (Emile Hirsch, Juno Temple, Gina Gershon, Thomas Haden Church) is merészen odateszik magukat, mind színészi játék, mind pedig az első- és másodlagos nemi jellegek felszabadult mutogatása tekintetében. Annál a jelenetnél, amelyben McConaughey egy rántott csirkecombbal terrorizálja Gina Gershont, egyszerre borzadunk el és röhögünk nyerítve.
- - - Like Crazy
Ez az a romantikus film, aminek e sorok írója már az előzetesén elsírta magát. A javarészt improvizált párbeszédeket felvonultató film egy amerikai srác (Anton Yelchin) és egy angol lány (Felicity Jones, akire hirtelen a fél világ felfigyelt e szerep miatt) kapcsolatát követi éveken keresztül, ami egy rövid együtt töltött boldog időszak után fájdalmasan elnyúló távkapcsolatba kénytelen átmenni. Egyesek szerint a film elaranyoskodja azt, aminek igazán fájónak kellene lennie, de más kritikusok azon a véleményen vannak, hogy nagyon is tapintható a fájdalom, amit magában hordoz ez a jövőtlen, de nehezen múló szerelem.
- - - Polisse Luc Besson egykori Lolitája, Maiwenn egyre nagyobb sikerrel nyergel át a rendezői pályára, olyannyira, hogy negyedik filmjével már a cannes-i filmfesztivál fő versenyszekciójában találta magát olyan nagyágyúk társaságában, mint Terrence Malick, Almodóvar vagy Lars von Trier. Sőt, a Polisse még az egyik legrangosabb elismerést, a zsűri díját is megkapta.
A párizsi rendőrség gyermekvédelmi csoportjának életéből szemezgető film akár egy A drót-szerű tévésorozat alapjául is szolgálhatna, annyi érdekes epizódot és karaktert felvonultat, ráadásul a francia színészelit színe-java látható a főbb szerepekben. Maiwennek talán a saját szerepét és szerelmi szálát nem kellett volna erőltetnie, mert az a film leggyengébb pontja, de a meghökkentőnek szánt lezárás is sántít kicsit egy olyan történet esetében, amely minden percében szolgáltat elég drámát. A hibák ellenére a Polisse egy olyan film, amit látni kell és amiről rengeteget lehet vitázni utólag.
KIEGÉSZÍTÉS: A Polisse című filmet Magyarországon először a Frankofón Filmnapokon vetítik jövő februárban, majd néhány héttel később moziforgalmazásba is kerül.
- - - Snowtown A magyar filmforgalmazás legnagyobb gurujának ajánlására ültünk be a Snowtown vetítésére Cannes-ban, és két órával később úgy támolyogtunk ki a teremből, mint akin átment egy villamos. Eleinte úgy tűnt, mintha egy szokásos fejlődéstörténetet néznénk egy borzalmas körülmények között élő, végtelenül mulya 16 éves srácról, aztán meg csak kapkodtuk a levegőt, amikor a meleg mosolyú, mackóforma önjelölt mostohaapa a legbrutálisabb módokon gyilkolt le vagy egy tucat illetőt (a végefőcímből megtudtuk, hogy a film Ausztrália legszorgosabb sorozatgyilkosának igaz történetét mesélte el, aki bizonyítottan 11 embert kínzott meg és tett el láb alól 1992 és 1999 között ). A 25 évvel ezelőtti Henry: Egy sorozatgyilkos portréja óta nem készült ilyen kíméletlenül pontos film az emberben lakozó gonosz banalitásáról (mindkét alkotás egy-egy elsőfilmes rendező munkája).
A színészi játék minden manírtól mentes (mintha csak egy dokumentumfilmet néznénk), a csóró kertvárosi közeg pedig ijesztő hitelességel jelenik meg: minden kilátástalan, mindenki alkesz és munkanélküli. Amikor egy ártalmatlan birkózásnak induló jelenet végén a főhős srácot mintegy mellékesen megerőszakolják, olyan természetességgel érkezik az erőszak, hogy először nem is fogjuk fel, mi történt. A sokat próbált cannes-i közönség nagy részén is kifogott a film brutalitása: egy körömletépős kínzás alatt ötösével hagyták el a termet az újságírók, de még több nézőnél verte ki a biztosítékot, amikor az áldozat egy kutya volt. Szinte biztos, hogy senki nem fogja kétszer megnézni a Snowtown-t, egyszer azonban muszáj látni.
- - - Damsels in Distress A Snowtown hatásának ellentétjét váltja ki a nézőből a Damsels in Distress: olyan hihetetlenül felemelő és bájos ez a film, hogy a megtekintése után legszívesebben pocsolyákban ugrálnánk és villanypóznákon pörögnénk, mint Gene Kelly az Ének az esőben legendás jelenetében. Whit Stillmant 1990-ben első filmje, a Metropolitan idején "az optimistább Woody Allen"-ként üdvözölték a kritikusok, a kilencvenes években még csinált két hasonlóan elragadó filmet (Barcelona, A diszkó végnapjai), majd 13 éves szünet következett.
A rendező azonban magabiztosan tért vissza a szellemes és intelligens Damsels in Distress-szel, pedig biztos nem lehetett kellemes számára ez a több mint egy évtizezedes kényszerpihenő (különböző okok miatt számos filmterve dugába dőlt). Stillman most is megtalálta azokat a színészeket, akik lehengerő természetességgel tudják elmondani a csak őrá jellemző végtelenül stilizált dialógusokat. Feltétlen érdemes kiemelni a mumblecore királynőt, Greta Gerwiget, aki utoljára Ben Stiller oldalán remekelt a Greenberg-ben (egy másik pompás film, amivel mostohán bánt a magyar filmforgalmazás), a Topmodell leszek! című realityshowban feltűnt Analeigh Tiptont (ő volt a bébiszitter az Őrült, dilis, szerelem-ben), valamint Adam Brodyt, akibe A narancsvidék Seth Cohenje miatt minden tinilány szerelemes volt úgy 6-7 évvel ezelőtt.
- - - The Last Circus (Balada triste de trompeta) A nagyobb hatáskeltés végett Tarantinóhoz szokták hasonlítani Alex de la Iglesiát. Valóban mindkettőjük filmjeire jellemző az erőszakosság, a fekete humor, a műfajok szemtelen keverése. Azonban Iglesia már egy olyan jelentőségű életmű birtokosa, hogy igazából nincs szüksége ilyen mankóra. Ha Torrente jelmondata (családbarát verzióban) úgy szól, hogy spanyol vagyok, rendőr vagyok, egy gyilkológép vagyok, akkor Iglesia aképpen definiálhatná magát, hogy baszk vagyok, rendező vagyok, őrült filmeket készítek.
Iglesia korábbi filmjeihez (A Fenevad napja, 800 golyó, Démoni szeretők) hasonlóan a The Last Circus-nek is elborult története van. A síró bohóc és a nevető bohóc küzd a cirkuszi artistanő kegyeiért. A harc fokozatosan eldurvul, és amit csak tudnak, elpusztítanak maguk körül. Ahogy azt Iglesia legjobb rendezéseitől megszokhattuk, bajban van az, aki csupán egy címkével próbálja elintézni a film műfaji besorolását. A The Last Circus egyszerre szívszaggató és perverz szerelmi történet, vérbő akcióvígjáték, maró politikai allegória. A két bohóc tulajdonképpen a francoista, illetve a köztársasági Spanyolországot szimbolizálja, a nő pedig magát az országot. Bűn lenne, ha ebből a különlegesen erős, megveszekedett műfaji egyvelegből a hazai mozilátogatók kimaradnának.
- - - Terri Az előzetes alapján könnyen gondolhatnánk, hogy ezt a filmet már számtalanszor láttuk. A hányattatott sorsú túlsúlyos tinédzser, akinek nem megy a beilleszkedés az iskolában, de egy kis baráti segítséggel képes lesz legyőzni az önbizalomhiányát, jófejségével és intelligenciájával elbűvöli a suli legjobb csaját, és boldogan él, amíg meg nem hal. Na, hát a Terri-ben még véletlenül sem így alakulnak a dolgok.
A film elsősorban rendkívül eredeti karakterrajz egy különös figuráról, akit 20 perc alatt annyira megkedvelünk, hogy lélegzetvisszafojtva szurkolunk azért, nehogy valami fájdalom érje. Amikor a játékidő kétharmadánál betoppan Terriék rozzant otthonába az áhított lány, a film olyan izgalmassá válik, mint egy szuperjó thriller. Ekkor már olyan szinten empatizálunk a fiúval, hogy konkrétan büszkék vagyunk rá, amiért úgy viselkedik, ahogy. John C. Reilly szokás szerint nagyszerű, a Territ játszó Jacob Wysocki pedig egyszerűen zseniálisan old meg egy olyan szerepet, amiért a legtöbb színész a fél karját odaadná.
- - - Kill List A külföldi kritikusok szerint Ben Wheatley a családi dráma és az izgalmas thriller ütős elegyét alkotta meg ezzel a filmmel úgy, hogy még a kínzós horrorfilmek rajongóit is zavarba hozza brutalitásával.
A Kill List egy anyagi gondokkal küzdő angol családapáról szól, akiről hamar kiderül, hogy egykor bérgyilkos volt, és amikor felmerül egy lehetőség, a nagy lé reményében újra erre az útra lép. Komikusan hangzik, hogy a főhős felváltva civakodik a feleségével, játszik szeretetteljesen a fiával, és műveli a lehető legdurvább dolgokat egy kalapács segítségével, de pont azért vagyunk kíváncsiak a filmre, hogy megtudjuk, hogyan sikerült ezeket közös nevezőre hozni.
- - - Once Upon A Time in Anatolia (Bir Zamanlar Anadolu'da)
A török Nuri Bilge Ceylan még sosem távozott díj nélkül a cannes-i filmfesztiválról, és idén is elhozta az ezüstéremnek számító zsűri nagydíját. Filmjeinek forgalmazása a szakmai és kritikai imádat ellenére is kemény dió, hiszen lassú, komor történetei maximális odafigyelést és ráhangolódást igényelnek a nézőtől. Új filmje, a Once Upon A Time In Anatolia azért is különleges, mert egy teljesen újfajta megközelítését nyújtja a bűnesetek felgöngyölítését bemutató krimik elcsépelt műfajának. Szinte valós időben, vaksötétben tapogatózunk együtt a török bűnüldözés kulcsfiguráival a kietlen anatóliai prérin, mégis több feszültség van ebben a filmben, mint egy egész évad Helyszínelők-ben. A képek káprázatosak, az alakítások lehengerlőek, minden rezdülésnek vagy pillantásnak jelentése van. Az igazságügyi orvosszakértő boncasztaláig elérkezve végül nem csak a rejtélyes bűnügy részleteit ismerjük meg tüzetesen, de a huszonegyedik századi török társadalom sokrétűségét is.
|
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
