Ők az igazi rocksztárok

Az újságíró nemes hős, aki tűzön-vízen át fényt derít az igazságra, vagy megtört ember, akit alkoholizmusba és végső kétségbeesésbe taszít nyomorult hivatása. A főhősök ábrázolása általában e két véglet közt szokott mozogni az újságírásról szóló filmekben. A nemrégiben bemutatott Rumnaplóban Johnny Depp az utóbbi szélsőséget képviselte, és ugyan ez a produkció nem aratott osztatlan sikert, van jó néhány kiváló újságírós film. Bemutatjuk a legjobbakat.

10. A dolgok állása (State of Play, 2009)

Az igazi a 2003-as, hatrészes brit minisorozat volt, de Kevin Macdonald rendező olyan szépen megoldotta a kétórás filmmé való összepréselését, hogy a filmváltozat is simán megérdemel egy helyet a listán. A tényfeltáró újságírást életszerűen, mint egy sok észt, nehéz erkölcsi döntéseket és főleg rengeteg kitartást igénylő hivatást mutatja be a film, egy bűntény messzire vezető szálainak felgöngyölítésén keresztül. A régi vágású újságírást képviselő főhőst Russell Crowe alakítja, akinek együtt kell működnie a lap ifjú bloggerével (Rachel McAdams), és kettejük eltérő szakmai attitűdje végig bájos poénok forrása.

Az ügy két, látszólag nem kapcsolódó halálesettel kezdődik, amikről aztán kiderül, hogy közük van egymáshoz, a háttérben pedig sötét hadiipari biznisz húzódik meg. Az egész szereplőgárda brillírozik, különösen Crowe és a főnökét alakító Helen Mirren egymásnak feszülő kettőse erős, de a legjobb mégiscsak az, hogy annak ellenére, hogy a sorozathoz képest felpörgetett tempóban derül fény az igazságra, valósnak érezzük az újságírók nem éppen glamúrosnak ábrázolt munkáját.

- - -

9. Frost/Nixon (2008)

A film David Frost 1977-ben Richard Nixon exelnökkel készített interjúsorozatán alapul, amelyből először színpadi előadás készült Michael Sheen (Frost) és Frank Langella (Nixon) főszereplésével, majd Ron Howard ezt adaptálta filmre. A javarészt két karosszékben játszódó filmet izgalmassá tevő roppant feszültség abból származik, hogy nem pusztán az önigazolást kereső egykori politikus és az igazság után ásó riporter összecsapását látjuk (ami önmagában is érdekes lenne), hanem két bukott ember meccsét, egy olyan helyzetben, amely mindkettőjüket végleg tönkreteheti vagy megmentheti.

Az 1972-es Watergate-botrány után, 1974-ben lemondott elnök visszavonult a nyilvánosság elől, éppen emlékiratain dolgozik, és az interjú megismételhetetlen lehetőség lenne számára, hogy tisztára mossa magát, és az eredményeire irányítsa a nyilvánosság figyelmét, ráadásul egy halom pénzt kap érte. Frost számára ugyanilyen nagy a tét: a karrierje romokban van, nevetséges műsorokban dolgozik, és óriási adósságokba verte magát, hogy ki tudja fizetni Nixont. Sarokba kell szorítania valahogyan az exelnököt, és kicsikarnia belőle, hogy elismerje a szerepét a Watergate-ügyben, különben fabatkát sem ér az egész interjú. Az egész filmet ez a remek macska-egér játék teszi különlegessé.

- - -

8. Szenzáció! (The Front Page, 1974)

Hildy Johnson a legjobb riporter, akit valaha a hátán hordott a föld, a sztori a mindene. Kicsit mégis megunta már a rohangászást, ráadásul be is csajozott, úgyhogy elköltözne, és másmilyen munkát csinálna azután, több pénzért. Walter Burns viszont nem kevésbé menő szerkesztő, vág az esze, mint a beretva, pontosan tudja, Johnson nélkül félkarú óriás lenne az újság. Mindent megtesz tehát, hogy maradjon, kicsit sem válogat az eszközökben. Ben Hecht és Charles Macarthur The Front Page című darabjából több film is készült, Lewis Milestone 1931-es mozija még kevésbé csapott oda, a Howard Hawks-féle, roppant sikeres 1940-es verzió - A pénteki barátnő-ként futott magyarul - annál inkább, ebben Cary Grant játszotta Walter Burnst.

Nekünk azonban elsősorban Billy Wilder 1974-es munkája tetszik. A fantasztikus, pályája vége felé járó rendező a számos Walter Matthau-Jack Lemmon-parádé egyik legjobbját vitte vászonra ezzel a filmmel. A művet hat év késéssel mutatták be Magyarországon Szenzáció! címmel, a tévék rendszeresen előveszik mindmáig. Okosan szerkesztett, az első perctől az utolsóig vicces és lendületes, hibátlan film ez, minden pontosan a helyén van benne. Az újságírók viszontagságos életéről és munkásságáról nem tudunk meg túl sokat - finom iróniával felskiccelt karakterek halmozzák egymásra a poénokat -, de nem is cél a mélyre ásás, helyesen. Érthetetlen, miért nem a legnagyobb Wilder-klasszikusok között tartják számon. Bónusz: Jack Lemmon menyasszonya nem más, mint a fölöttébb fiatal Susan Sarandon.

- - -

7. Network (1976)

A 70-es években még az USA-ban sem léteztek a valóságshow-k a mai formájukban, de Sidney Lumet filmjéből kiderül, hogy a gondolat csírája már megvolt. A film arról szól, hogy a hagyományos - valódi hírekre koncentráló - televíziózást hogyan kezdi el kiszorítani a szívtelen, gátlástalan realitytelevíziózás, amelynek a művelőit semmi más nem érdekli, csakis a nézettség. Az elején még azt hihetnénk, hogy a régi vágású műsorszerkesztő (William Holden) és az alacsony nézettségi mutatók miatt majdnem elbocsátott műsorvezetője, Howard Beale (Peter Finch) lesz a főszereplő, de aztán kiderül, hogy ők csak fogaskerekek egy gépezetben, amelyet a fiatal, törekvő és minden erkölcsi skrupulust nélkülöző új szerkesztőnő (Faye Dunaway) irányít.

A sztori lényege, hogy a depresszióba és alkoholizmusba süppedő, majd konkrétan dühöngő őrültté váló Beale-t a szerkesztők képernyőn tartják, mert az egekbe szöknek miatta a nézettségi mutatók. Azt, hogy Beale élő adásban bejelenti tervezett öngyilkosságát, megtörtént eset inspirálta: '74-ben egy depressziós műsorvezetőnő élő adásban lőtte agyon magát. Újranézve a filmet, hátborzongató, hogy mennyi minden megvalósult már belőle, és még ma is zseniális húzásnak hat, hogy az antihős szerepét nem egy agresszív pasi, hanem egy gyönyörű nő alakítja, így még ijesztőbb az egész.

- - -

6. A híradó sztárjai (Broadcast News, 1987)

A híradó sztárjai annyira nyolcvanas évekbeli, hogy az már vicces. Holly Hunter bebongyorított hajjal, válltöméses, kinyúlt pulóverben csapong két férfi között: a munkamániás producernő figyelmére a tehetséges, de kamera előtt csak bénázni tudó Albert Brooks és az üresfejű, de képernyőn jól mutató William Hurt pályázik egyszerre.

A szerelmi háromszög történet azonban fele annyira sem érdekes, mint az a televíziós közeg, amelyben játszódik. A film ugyanis azokat az éveket dokumentálja, amikor a média - és persze vele együtt az egész világ - tempója iszonyatos erővel kezdett felpörögni. A televíziózás már túljutott nemes indulatokkal fémjelzett hőskorán: most 53 másodperc alatt kell elkészülnie egy anyagnak, hogy műsorba kerüljön, és nem számít, hogy a könnyek igaziak-e. Az új korszak hősei adrenalinfüggők, megszállottak, és még szexuális élmények is csak az elrejtett fülesükbe suttogott instrukciók révén érik őket. Mindez csak most tűnik ellenszenvesnek; az 1987-es film úgy ábrázolja az televíziós munkát, mintha az a legizgalmasabb és legmenőbb dolog lenne a világon. Közben pedig olyan apróbb trükköket is elleshetnek a jövő Pachman Péterei, hogy ha nem akarod, hogy a kamera előtt ülve hülyén felemelkedjen a zakód válla, ülj rá az aljára.

- - -

5. Lapzárta (The Paper, 1994)

Aki dolgozott már újságnál, tanúsíthatja, hogy nincs még egy film, amely a szerkesztőségi munkát minden izgalmával, szépségével és furcsaságával olyan hitelesen ábrázolná, mint Ron Howard 1994-es filmje. A pontosan 24 óra leforgása alatt játszódó történet főhőse Henry Hackett (Michael Keaton), a New York Sun nevű (fiktív) bulvárlap újságírója, akinek már attól elég stresszes a napja, hogy a felesége (Marisa Tomei) bármelyik pillanatban szülhet, de emellett egy olyan sztorin dolgozik, amely két tinédzser életét befolyásolhatja drasztikusan, valamint vár rá egy munkainterjú is egy tekintélyes lapnál, ahova pont azért kellene átigazolnia, mert a jelenlegi feszített tempójába nehezen lehetne beilleszteni a gyermeknevelést.

Keaton mindig is remekül játszott metszően okos és szellemes figurákat, és a Lapzárta lehetőséget biztosít számára, hogy végigpörögjön és végigpoénkodjon egy teljes filmet. Bámulatosan szórakoztató párost alakítanak Tomei-jel: itt van két ember, akikről valóban elhisszük, hogy egész nap huncut tekintettel dobálják egymásnak a sziporkákat, mintha az élet csak egy Jóbarátok-epizód lenne. Nem meglepő, hogy a film egyik forgatókönyvírója maga is szakmabéli (Stephen Koepp, a Time magazin egykori vezető szerkesztője), ugyanis annyira életszerűek a figurák (például a szétcsúszott, de zseniális riporter vagy az állandóan Watergate-et szagló gazdasági újságíró, stb.), hogy akár az Origo szerkesztőségében is gond nélkül megtalálnánk mindegyikük megfelelőjét. A rendkívül hajszolt tempó csak abban a zseniális jelenetben lassul le kicsit, amelyben Harry az oknyomozás kellős közepén egy családi vacsorán kénytelen részt venni, azonban ő nemhogy egy teljes étkezést, de egy percet sem bír ki nyugton ülve.

- - -

4. Good Night, and Good Luck (2005)

George Clooney, aki maga is újságírást tanult az egyetemen (bár sosem diplomázott le) nemcsak a legendás Edward R. Murrow, hanem áttételesen saját újságíró-műsorvezető apja, Nick Clooney előtt is tiszteleg ezzel a filmmel. Murrow a szerepét nem saját magára, hanem a kiváló David Strathairnre osztotta, ő maga pedig Fred Friendlyt, Murrow műsorának producerét alakítja. A film 1953-ban játszódik, és Murrow karrierjének legfontosabb állomását dolgozza fel: azokat az adásokat, amelyekben támadták a kommunistaüldöző Joseph McCarthy szenátort, és McCarthy szereplését a műsorban, ami hatalmas öngólnak bizonyult, és hozzájárult a bukásához.

A kemény politikai vonalat és Strathairn szuggesztív, szikár alakítását egy jó arányérzékkel elhelyezett magánéleti szál (Robert Downey Jr. és Patricia Clarkson figurájának titkolnia kell a házasságát, hogy ne rúgják ki őket) ellenpontozza. Ennyi érzelem kell is az amúgy nagyon férfias filmbe, amit még hidegebbé tesz, hogy fekete-fehér. Ennek egyébként praktikus oka van: a filmbe beépített valódi McCarthy-felvételek fekete-fehérek, így muszáj volt ennél maradni. De mivel drágább fekete-fehérben forgatni, mint színesben, a filmet hagyományos módon vették fel, és az utómunka során alakították át fekete-fehérré.

- - -

3. A Zodiákus (Zodiac, 2007)

Mivel a film egy közismerten megoldatlan gyilkossági ügyet dolgoz fel, már az elején tudjuk, hogy csak egyre több kérdőjelet és a nyomozók részéről egyre fokozódó megszállottságot és kétségbeesést várhatunk. Bár a film lassú, hosszú és nincs feloldása, nem lehet unatkozni rajta, mert David Fincher bevisz minket azoknak a férfiaknak a lelkébe, akiknek az élete fölött átveszi az irányítást a sorozatgyilkos utáni reménytelen kajtatás. A forgatókönyv Robert Graysmithnek, a San Francisco Chronicle nevű lap képregényrajzolójának azonos című könyvén alapul, amelyben beszámol a hosszú éveken keresztül tartó nyomozásról.

Graysmith (Jake Gyllenhaal) úgy kerül kapcsolatba az üggyel, hogy a Zodiákus titkosírással készült levelet juttat el a laphoz. Amikor kiderül, hogy van érzéke a kódfejtéshez, Paul Avery (Robert Downey Jr.), az újság bűnügyi riportere bevonja őt is a nyomozásba. Fokozatosan mindkét férfit felőröli az ügy: Avery drogokba és alkoholba menekül, Graysmith pedig annyira a gyilkos megszállottjává válik, hogy a munkáját és a családját is elveszíti miatta. Fincher eléri, hogy a film végére mi is a totális reménytelenség állapotába kerüljünk, amikor egy kicsit hiteget minket, aztán az orrunk alá dörgöli, hogy a fő gyanúsított ellen mégsem sikerült semmilyen közvetlen bizonyítékot szerezni.

- - -

2. A bennfentes (The Insider, 1999)

Michael Mann kimért tempójú, magába szippantó filmje azt mutatja be hatásosan és fájdalmasan, hogy a valóságban még akkor sincs fergeteges ünneplés és ellovaglás a naplementébe, ha fény derül egy piszkos ügyre és az igazság győz. Ez a komor tanulság nyilván jól passzolt Mann érzékenységéhez, de azért is szükségszerű, mert a film egy 1995-ös, megtörtént esetet dolgoz fel. Két főhősünk van: Jeffrey Wigand (Russel Crowe), akit elbocsátanak a dohányipari cégtől, ahol kutatóként dolgozott, mert a dohánytermékek egészségkárosító hatásával kapcsolatban túl sokat akadékoskodott, és Lowell Bergman, a 60 Minutes című CBS-tévéműsor riportere, aki rá akarja venni Wigandet, hogy a műsorban leplezze le, hogy a dohányipari cégek szándékosan fokozzák a termékeik függőséget okozó hatását.

Igaz, hogy a sztori a filmben és az életben is jó véget ért, és a dohányipari cégeket több százmilliárd dollár kártérítés kifizetésére ítélték, de míg (a valóságban kb. három év alatt) a két férfi eljut eddig, Wigandnek tönkremegy a házassága és kikészül idegileg, Bergmannak pedig csalódnia kell a munkatársaiban, akik anyagi okokból csak cenzúrázott verzióban hajlandók lehozni a Wigand-interjút, és mire a teljes igazság napvilágra kerül, "már nem lehet összeragasztani" azt, ami menet közben eltört. Diadalmas érzés helyett mi is kifacsarva távozunk a moziból - pontosabban távoztunk annak idején, most újranézve a filmet inkább eláll a lélegzetünk, amikor újra szembesülünk azzal, hogy Pacino milyen fantasztikus volt, amikor még hajlandó volt színészkedni, és nem a saját paródiáját nyomta.

- - -

1. Az elnök emberei (All the President's Men, 1976)

A Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrány kirobbantásában vezető szerepet játszó Bob Woodwardnak és Carl Bernsteinnek, a Washington Post majdnem kezdő újságíróinak a nyomozását mutatja be a film. Bernstein és Woodward azonos című írása alapján készült, de a két férfi még csak tervezgette a könyvet, amikor a munkásságukat élénken követő Robert Redford felvette velük a kapcsolatot, és közölte, hogy megvenné a még meg sem íródott könyv megfilmesítési jogát. Bernstein és Woodward eredetileg csakis Nixonról és a Watergate-ügyről akartak írni, Redford győzte meg őket arról, hogy sokkal izgalmasabb lesz a könyv, ha saját magukat teszik meg főhősnek, és az írás a nyomozásukat meséli el.

Mai szemmel szinte extravagánsnak tűnik a film régi vágású stílusa, kimért tempója, és kifejezetten szórakoztató azzal szembesülni, hogy az internet kora előtt mennyi telefonálgatásra, könyvtárazásra és személyes ide-oda rohangálásra volt szükség egy sztori felgöngyölítéséhez - mindezt ráadásul vasalt ingben és nyakkendőben adja elő a két főszereplő. A zsizsegő Dustin Hoffman és a kimért Robert Redford kettőse telitalálat, pedig eredetileg Redford nem is akart játszani a filmben, de a Warner Bros. csak azzal a feltétellel finanszírozta, hogy az egyik főszerepet ő maga vállalja. A film tele van a tényfeltáró újságírás technikai-etikai problémáit feszegető kérdésekkel (pl. hány forrásnak kell megerősítenie egy sztorit ahhoz, hogy publikáljuk; amiről tudjuk, hogy igaz, de nincs bizonyítva, azt leírjuk-e), amelyek miatt minden újságírótanoncnak kötelezően látnia kéne.