Szépreményű rendező témát keres

Amilyen érthetetlen a cím (jp.co.de), olyan összefüggéstelen és zavaros a film egésze. Fancsikai Péter első filmjéből ugyan süt a tehetség, de hogy mit kezdjen vele, azt egyelőre ő maga sem tudja.

Állítólag a filmnek van egy főhőse, amire az alcím is utal: Balázs (18). De ahelyett, hogy rögtön megismerhetnénk, egy hosszú előadást kell végig ülnünk a szociológia professzorától, angolul, arról, hogy a játék fogalmát hogyan értelmezték a társadalomtudományban az utóbbi száz évben. Nem valami frappáns kezdés. Ha tévében menne, máris elvesztené az összes nézőjét, szegény Balázs esélyt sem kapna. De mi, a moziszékbe szegezett nézők kénytelenk vagyunk kivárni a végét, és az utolsó mondattal végre megkapjunk az engedélyt, hogy rákanyarodjunk az ő történetére. És itt még balgán azt hisszük, hogy végre kezdetét veszi a film.

Balázst citromba harapott arccal, duzzogó állkapoccsal, világfájdalomtól merev tekintettel bukkan fel. Állítólag vissza szeretné pörgetni az életét, hogy megértse, mitől olyan rossz neki. Máris a magzati koránál tartunk, az anyja beszél hozzá. Sárosdi Lilla - vélhetően privát home video felvételeken - küzd a terhességgel, a szüléssel. Végre valami. Végre olyan mondatok, amiknek az értelmét érdemes volna megfejteni. Nem is tart sokáig.

Balázs egy élesváltással ugyanolyan rezzenéstelen arccal, ahogy eddig is, egy maszturbáló nőt vizslat közelről. Majd egy falusi polgármester asszony erőlködik azon, hogy kompetensnek tűnő nyilatkozatot adjon a tevékenyéségéről. Majd egy jómódú falusi cigány család hiszi, hogy a kamera fényképezőgép, ami előtt mozdulatlanul kell állni, és várják, hogy kattintson. Majd valaki a háztetőkön szaladgál, és egy bank neon-hirdetésén akrobatikázik. Prágában találjuk magunkat, ahol céltalan fiatalok a művészetbe menekülnek a semmittevés elől. Hosszú idő után kiderül, hogy Balázs is közéjük csöppent. A legeslegvégén megértjük, hogy nemcsak Balázs lelkivilága olyan sivár, hogy valójában nincs mit mesélni róla, hanem az apjáé is. Nagyon köszönjük, de ehhez túl értékes egy óra az életünkből.

És ez annál is idegesítőbb, mert közben végig ott kísért a képen egy tehetséges rendező, akinek lenne ízlése, szeme és érzéke ahhoz, hogy egy rendes filmet csináljon. Egy olyat, ami szól is valamiről, meg amit jó nézni. Fancsikai Péter tehetsége még ezen az összefüggéstelen, érzelem- és gondolatszegény filmen is átüt. Különösen az ember-épület viszonyában, amiből Rév Marcell operatőrrel valóságos táncjátékokat koreografálnak. Mármint kamera-táncokat. Minden egyes beállításuk mögött vízió van, és minden kameramozgás pontos és izgalmas. Kár, hogy az egész egyelőre öncélú és értelmetlen. Egy nap talán majd rátalálnak a saját témájukra, és abból még akármi kisülhet.