Farkast eszik vacsorára

A télnek mégsem lett maradéktalanul vége, csak átköltözött az utcákról a mozikba: a Fehér pokol fogvacogtató élményt nyújt. Az utóbbi években magát akcióhősként újradefiniáló Liam Neeson egy falka farkassal veszi fel a harcot az alaszkai vadonban. A film megpróbál több lenni egy sima vérengzős túlélés-történetnél. Az eredmény tökéletlen, a szándék viszont tiszteletet érdemel.

Liam Neesonnak nem az Elrabolva volt első akciófilmje, mégis ennek az egyszerű, de hatásos mozinak a váratlan sikere nyitott egy új fejezetet a színész karrierjében. Azóta rendületlenül bombázzák hasonszőrű forgatókönyvekkel (Az ismeretlen férfi), amelyekben egy szűkszavú macsó férfi öl, pusztít és robbant a szeretteiért, az igazáért, vagy csak az életben maradásért. Aki szerint Neeson hihető akcióhősként, most sem fog csalódni. A Fehér pokol logikus betetőzése ennek a vonalnak: ebben a filmben már nem embertársai jelentenek leküzdendő akadályt számára, hanem Alaszka szélsőséges domborzati és időjárási viszonyai, valamint egy falka mitikus méreteket öltött farkas. Vagyis a természet maga.

Első ránézésre a film egyedüli témája: a túlélés. Lezuhan egy olajmunkásokat szállító repülőgép az alaszkai táj közepén. Üvölt a csontig maró szél, megkapjuk a lélekölő hatású képet a végtelen hómezőről, majd a repülő roncsairól. A maroknyi életben maradt embernek csapatként kell együttműködnie, hogy egyáltalán esélyük legyen a civilizációba való visszatérésre. Láttunk már ilyen filmet. A kapcsolódást a forgatókönyv is megkönnyíti: az egyik olajmunkás maga idézi fel az Andokban lezuhant rögbicsapat tragédiáját, akik a túlélés érdekében emberhúst ettek. A későbbi történések azonban már átlépnek egy realisztikusságával borzongató, az embert a természeti tájjal szembeállító film határain.

A Fehér pokol a túlélésről szóló drámaként indul, amelyben a szélsőséges helyzet horrorisztikus eseményeket generál, de később - a farkasok megjelenésével - egy új és az előzővel sokszor nehezen összeegyeztethető réteg is megjelenik benne: egy egzisztencialista akciófilm, amelyben már nem a racionalitás diktálja a történtek miértjét.

Ez a műfaji skizofrénia ugyan egyértelműen izgalmasabbá teszi a filmet, azonban az élvezetéhez nagyfokú nézői engedékenység szükségeltetik. Ugyanis a valós földrajzi és a lelki térben történő utazás közötti sorozatos váltásokat csak nehézkesen sikerült megoldani. Egyszer azért kell izgulnunk, hogy sikerüljön a tűzrakás, máskor viszont már azon kell túllendülnünk, hogy azon a szakadékon való átjutás már inkább egy csoda volt, mint valós lehetőség. A farkasok pedig inkább rossz szellemek, amelyek bárhol felbukkanhatnak.

Akiket a túlélés része érdekel, azok becsapva fogják magukat érezni a befejezés miatt, és valószínűleg a farkasok helyett gyakran alkalmazott mechanikus bábokkal sem lesznek kibékülve. Akik pedig a film által felvetett nagy kérdésekre fogékonyak, azok valószínűleg túl szájbarágósnak fognak találni több epizódot, például amikor többször is mutatnak, majd citálnak egy költeményt. A Fehér pokol-ban ábrázolt téli környezet van olyan rémisztő és hatásos, mint A dolog-ban vagy A halál csöndjé-ben, érezni az elmúlás folyamatos közelségét, de aztán a film egyszerre akar sejtelmesen misztikus és húsbavágóan valódi lenni. És ez majdnem annyira nehéz vállalkozás, mint Jack London novelláiban életben maradni az északi vadonban.

Fontos azonban hozzátenni, hogy egy ambícióit csak részben valóra váltó film mindig sokkal izgalmasabb, mint egy sohasem kockáztató tucatmunka, és ezt a Fehér pokol is bizonyítja. Ha nem a korábban említett téli klasszikusokkal vetjük össze, hanem az aktuális mozikínálattal, rögtön megnő az értéke. Ez a film a hibáival együtt képes arra, hogy másfél órán keresztül folyamatosan borzongasson, és egy kicsit meg is hassa nézőt. Megbecsülendő munka.