Öldöklés kiskorúaknak

Ha ez lesz új Alkonyat, akkor rendben van, mert annál klasszisokkal jobb. Az éhezők viadalában van akció, horror, romantika, és társadalomkritika, és van egy összetett jellemű, szerethető hőse, akit egy remek színész kelt életre. De ahhoz, hogy igazán jó film legyen, még sok minden hiányzik.

Nem tudom, ki találta ki, hogy az össze-vissza rángatott kamera, aminek a képét pont akkor vágják el, amikor végre behúzták rajta az élességet, az egy tök jó hatáskeltő eszköz. Én csak ideges leszek attól, ha még húsz perc után is találgatnom kell, mit látok. És attól is megőrülök, ha egy filmben nincsenek totálok, csak csupa közeli, a kontextust meg (értsd: helyszínt, kort) képzeljük hozzá - szivat minket a rendező. Az éhezők viadala így indul, de szerencsém van, mert olvastam a regényt, úgyhogy tudom, hogy egy elképzelt diktatúrában járunk, annak is a legszegényebb körzetében, ahol az éhezés mindennapos, az élet értelme pedig a életben maradás maga. Főhősünk mégis egy jó adottságokkal rendelkező, kicsattanóan egészséges amerikai lány, akin jól mutat a bőrkabát, és tiltott területre is gazella-léptekkel szökell át, mint aki nem kemény elnyomásban él, hanem egy filmstúdióban, ahol a szögesdrót csak kulissza.

Bár az eredeti könyv szerint vadászatból tartja fenn magát (és a családját), és ebben tényleg profi, itt csak ügyetlenkedik az íjjal, és hangoskodik az erdőben, hogy még véletlenül sem maradjon a közelében vad. Aztán sietnie kell valami kiválasztásra, amin az élete a tét, és most először a húgáé is. A film első fordulópontjához érkezünk, nagyjelenet következik - tekintélyes tömeg, tapintható feszültség, és kirobbanó érzelmek kellenének hozzá. De úgy látszik, már az amerikai stúdiófilm sem a régi, a díszlet a Sztálin menyasszonyá-éra hajaz, és statisztákból sem sikerül többet felmutatni, mint egy hazai produkcióban. A ritmus rossz, túl gyorsan jön a rossz hír, de legalább az érzelmi megrázkódtatás működik, Jennifer Lawrence nemhiába kapott Oscar-jelölést húszévesen.

Vele szívesen megyünk tovább, cseppet sem bánva, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a ideges világot, bár még a vonaton is rángatózik a kamera. Így ahelyett, hogy kiemelné a kontrasztot, ami a két közeg között húzódik - a nyomasztó szegénység és a pazarló gazdagság között - csak elkeni. Aztán végre megnyugszik. Az első igazi hatás akkor ér minket, amikor meglátjuk a Kapitóliumot. Egy olyan kép tárul elénk, ami Néró Rómáját, és Hitler (vagy inkább udvari építésze, Albert Speer) álmainak Berlinjét ötvözi, és rátesz még egy lapáttal. Ez végre vízió.

Az éhezők viadala | Elisabeth Banks és Jennifer Lawrence

És lassan a történet is beindul, mint egy lassú gőzmozdony, hangos pöfékeléssel, nehézkes energiafelvétellel, de végre ott ülünk a rajta, halad valamerre. Hamarosan kezdetét veszi az Éhezők viadala című valóságshow, amiben 24 fiatal - 12-18 évesek - azért küzdenek egymással, hogy csak egyvalaki maradjon közülük életben. És mindezt nem pusztán azért, hogy a Kapitólium elkényeztetett lakói jól szórakozzanak - mint annak idején a gladiátorok küzdelmén -, hanem hogy a birodalom kevésbé szerencsés lakói emlékezzenek rá, hol a helyük.

A film innentől felmondja a leckét, mintha csak a könyv diafilm változata lenne. Minden kicsit leegyszerűsítve, megkurtítva, de nagyjából hiánytalanul felvonul előttünk. Csak a hatás nem ugyanaz, mint amikor olvastuk. Suzanne Collins regényének egyik bravúrja az, hogy miközben irtózatos brutalitásról számol be, sosem érezzük azt, hogy vérben tapicskolnánk, mert mindig fontosabb az egész értelme. De nem finomkodik a kegyetlenséggel: a gyilkosság az gyilkosság. És nemcsak az a tétje, hogy Katniss Everdeen, a főhősünk életben marad-e, hanem hogy milyen áron. Meg tudja-e úszni, hogy a gerincét megtörjék, hogy a lelke bemocskolódjon, hogy elvegyék a hitét, az erkölcsi tartását, vagy - amitől a társa, Peeta fél a viadal előestéjén - hogy megőrizze magát annak, aki volt.

Az éhezők viadala | Jennifer Lawrence

Azzal, hogy a film az erőszak ábrázolását tompítja, és ahol lehet, elkerüli, talán ugyan nézőket nyer (mert nem kap magasabb korhatáros besorolást), de a történet élét is elveszi. Ha nem ismerjük meg Katniss ellenfeleit, ha nincs arcuk, karakterük, és nincs véres küzdelem, akkor nincs igazi dráma, és a végén katarzis sem. A kis Rue tragédiája nem tud csendet teremteni, ha alig egy-két jelenetben szerepelt előtte, és abból sem tudtunk meg róla sokat. Nem derült ki, hogy nemcsak egy aranyos kislány, hanem komoly személyiség, akinek Katnisshez hasonlóan nem volt ideje gyereknek lenni - ez pedig Panam világába adott volna betekintést. Rue elvesztése olyan pillanat a könyvben, ahonnan nem könnyű továbbmenni - egy mérföldkő, itt viszont csak egy szomorú epizód. Azt meg már nem is részletezem, hogy összezavarta a fecsegő poszáta-kitűző történetét, ami így nemcsak jelentéktelen, de logikátlan szál is a filmben.

Azt azért nem tudom kijelenteni, hogy a film nem jó. És azt sem, hogy jó. És hogy elképesztően sikeres, nem ezen múlik. Mindenképp fontos erénye, hogy megtalálta a tökéletes főszereplőt. Jennifer Lawrence gyönyörű, barna hajjal még inkább, mint szőkén, és mindent el tud játszani, nem középiskolás szinten. Egy igazi heroina, akiben nemcsak az erő van meg, hanem a finomság is. Bár nincs külön a szánkba rágva - szerencsére - a végére teljesen világos, milyen érzelmek fűzik Peetához, akivel együtt csinálják végig a viadalt. És a Peetát alakító Josh Hutchersonnal sincs baj, csak belőle hiányzik az a karizma, ami Lawrence-t világító tehetséggé avatja. De a film szempontjából ez pont így jó.

Az éhezők viadala | Lenny Kratvitz, Woody Harrelson és Josh Hutcherson

Mivel azonban a producerek nem bízhattak egy ilyen szépreményű produkciót csupa kezdő sztár-jelöltre, kellettek a filmbe nagy nevek kis szerepben, mint például Donald Sutherland, Woody Harrelson, Elisabeth Banks, vagy Stanley Tucci. Hogy Lenny Kratvitz hogy került a csapatba, fogalmam sincs, mert azt a kevés színészi feladatát is olyan haloványan adja elő, hogy már-már kínos - végre valakinek jól jön, hogy a kamera nem időzik hosszan rajta.

A többieknek sem kellett nagy kihívásokkal megküzdenie, csak kicsit több képességük volt hozzá. Woody Harrelson szerepét például lebutították A és B oldalra, és tényleg csak egy snittből állt neki váltani. Az egyik percben még önpusztító hobó volt, a másikban már melegszívű mentor. Stanley Tucci viszont képes arra, hogy a teljes média önzőségét és önteltségét megfogalmazza - itt minden csak azért van, hogy ő szerepelhessen és csilloghasson általa.

Az éhezők viadala | Stanley Tucci és Jennifer Lawrence

A film végére aztán már nem maradt energiája Gary Rossnak. Nagy igyekezetében, hogy jelezze, még messze a történet vége, csak egy vázlatot pingált fel a vászonra. Mi meg ott maradtunk a sok megválaszolatlan kérdéssel, mindenekelőtt, hogy szólt-e ez az egész valamiről, vagy csak úgy csinált, mintha. A show-bizniszt akarta pellengérre állítani? Vagy a demokráciát, ami valójában diktatúra? Azt akarta mondani, hogy mindegy, minek nevezzük, a lényeg, hogy csak kevesen járnak jól vele, a többség csúnyán ki van használva? Vagy a felnőttekről mondott lesújtó véleményt a tiszta kamaszok szemszögéből? Nem vagyok benne a biztos, hogy ő maga tudja. Csak a cselekményre koncentrált, a többihez - amiben már világlátás, vélemény, gondolat is van - már nem volt képessége.