Kristen Stewart a rossz pasiba szeretett bele

Hiába versenyez Walter Salles Útonja Cannes-ban, az egyhangú, élettelen film azt látszik bizonyítani, hogy Jack Kerouac regénye tényleg megfilmesíthetetlen. A Dean Moriartyt játszó Garrett Hedlund annyira béna, hogy nem hisszük el Kristen Stewartnak, hogy megőrül érte, hiába meztelenkedik a színésznő a filmben többször is.

Utólag, amikor az ember felteszi magának a "mégis mire számítottam?"-kérdést, mindig olyan evidensnek tűnik, hogy kár volt várni, hogy egy megfilmesíthetetlen könyvből jó film készüljön. Áltattuk magunkat, és pofára estünk. Igazából persze nem tudom, Jack Kerouac Úton-jából lehetett-e volna olyan filmet készíteni, ami friss és ad valamit a mai nézőnek, de hogy Walter Salles adaptációja nem ilyen, az biztos.

Sam Riley, Kristen Stewart és Garrett Hedlund

Mint ismeretes a regény elbeszélője Sal Paradise, aki Kerouacot helyettesíti, az ő barátja, utazó- és bajkeverőtársa pedig Dean Moriarty, aki Neal Cassady helyére ugrik be. Amikor meghalljuk Sal (Sam Riley) narrációját, rögtön tudjuk, hogy valami nagyon nem stimmel: a filmesek megtartották őt mesélőnek, és narrációja a nem kevesebb, mint 2 óra 17 perces játékidő alatt végtelenül fárasztóvá válik, és eltávolít minket a figuráktól.

Dean (Garrett Hedlund) úgy lép színre, hogy előbb látjuk a csupasz fenekét, mint az arcát, aztán ezt a bravúrt rögvest megismétli a feleségét, Marylou-t alakító Kristen Stewart is, csak ő a mellével mutatkozik be. Szépek ezek a fiatalok, és hú, de lazák, viszont máris jön a második óriási csalódás, ami lerombolja az egész filmet: Hedlund egy aranyos iskolásfiú, akinek valami B kategóriás amerikai tinifilmben kéne fociznia, nem pedig a 40-es évek végén süvítenie az amerikai irodalom egyik legikonikusabb karaktereként.

Kristen Stewart az Úton-ban

Aki nem olvasta a könyvet, annak is hamar fel fog tűnni, hogy nem Deant látja, hanem a szereposztó ügynökök végzetes ballépését: mint Sal szépen elmagyarázza, Dean annyira magával ragadó egyéniség és olyan vonzóan őrült, hogy egyszerűen senki nem tud neki ellenállni. Nemtől függetlenül mindenki beleszeret, és arra vágyik, hogy a közelében lehessen. Dean egy elbűvölő pszichopata, aki levesz a lábadról, aztán jól cserbenhagy - ahogy azt Old Bull Lee (Viggo Mortensen) ki is mondja. Na most a mi Deanünkben, azaz Hedlundban semmi ilyesmi nincsen. A tekintete üres, energiája semmi, mintha egy másik filmből csöppent volna ide, és próbálná kibekkelni a dolgot, remélve, hogy senkinek nem tűnik fel a csalás.

Mivel Dean a mozgatórugója annak az egész kaotikusan kavargó őrületnek, ami a sztorit helyettesíti, világos, hogy nélküle nincs film. Hiába teljesítenek tisztességesen a mellékszereplők - különösen élvezetes a Carlót/Allen Ginsberget alakító Tom Sturridge, de Stewart is természetes és kedvelhető, ha nem is emlékezetes -, nincs, ami miatt ezt érdemes lenne néznünk.

Sam Riley és Garrett Hedlund az Úton-ban

Egy karizmatikus Deannel sokkal jobb lehetett volna ez a film, de nem az ő figurája az egyetlen problematikus pont. Az, amitől az 50-es években átütő volt az Úton, ma önmagában már nem érdekes. Hogy fiatalok a beilleszkedés helyett a céltalan lófrálást választják, és monogámia helyett a szexuális szabadságot és szabadosságot, azon a hippikorszak és a szexuális forradalom óta senki sem csodálkozik. Hogy Kristen Stewart meztelenül beül a két főhős közé, és kiveri nekik, azon legfeljebb egy kiskamasz Alkonyat-rajongó fog kéjesen felszisszenni. Az, ami kortalan és ma is érvényes a történetből, a szabadságvágy, az ifjúság tombolása, nem jön át igazán, ahhoz sokkal több svung, sokkal erősebb hangulat kellett volna. De bő két órában csak annyit kapunk, hogy szépen fényképezett tájakon utazgatnak a szereplők, berúgnak, drogoznak, szexelnek, néha táncolnak egyet. Ehhez elég lemenni valamelyik pesti szórakozóhelyre, és elvegyülni a fiatalok közt, ennyit ott is kap az ember, és elég csak félórát rászánni.

Hogy a film ennyire személytelen lett, az különösen furcsa annak fényében, hogy a cannes-i sajtótájékoztatón szinte minden résztvevő - láthatóan őszintén - a projekt személyességét ecsetelte. Salles nyolc évet dolgozott a filmen, mire sikerült megvalósítania, és mivel eredetileg dokumentumfilmnek képzelte el, meginterjúvolta hozzá a még élő szereplőket, illetve a gyerekeiket, sőt olyan filmeseket is, akikre bevallottan nagy hatással volt az Úton, például Wim Wenderst. Mortensen komolyan elmélyült William S. Burroughs művészetében, és nemcsak Salles, hanem a színészek többsége is találkozott a figurák gyerekeivel. Kristen Stewartnak különösen drámai élménye volt: az igazi Marylou, azaz Luanne Henderson lánya odaadott neki egy csomó hangfelvételt az anyjáról, és ezeknek a korábban nem ismert felvételeknek a tartalmát azóta már könyv formájában is kiadták.

Kirsten Dunst és Kristen Stewart az Úton sajtótájékoztatója előtt Cannes-ban

Stewartról lerítt, hogy mennyire fontos volt számára ez a film: szokásos ideges interjústílusát levetkőzve lelkesen és hosszan válaszolt az újságírók kérdéseire. Azért, amikor a montreali forgatásról kérdezték, megvillantotta kicsit a neurózisát: "általában nem szeretek nyilvánosan mutatkozni, de ott ez nem érdekelt, sokkal többet éltem azalatt a négy hét alatt, mint máskor ugyanannyi idő alatt". A meztelenkedésről és a kiverős jelentről elmondta, hogy "ilyenkor azt szokták válaszolni, hogy a rendező annyira gondoskodott arról, hogy biztonságban érezzem magam, hogy nem volt nehéz, de igazából nagyon örültem, hogy olyasmit csinálhatok, ami ijesztő számomra. Sokkal érdekesebb egy igazi élményt látni a vásznon, mint azt, hogy kikandikálnak a mellbimbót takaró kis ragasztók. Meg akartam csinálni."