A felnőttek mind zombik

A ParaNorman kedves animációs film egy különc kiskamaszról, aki mindenféle szellemekkel, zombikkal és boszorkányokkal tarkított kalandok során igazi hőssé válik, és élő barátokat is szerez magának. Sajnos, a Laika stúdió alkotói ezúttal nem mertek elég mélyen és elég nagy fantáziával elmerülni a gyerekfélelmek világában, ehelyett inkább elpoénkodták a sztorit. A ParaNorman ezért élmény szempontjából meg sem közelíti a hátborzongató és zseniális Coraline és a titkos ajtót.

Persze attól még, hogy a ParaNorman rendezője és forgatókönyvírója, Chris Butler rajzolóként ott sertepertélt a Coraline alkotófolyamata körül, nyugodtan dönthetett volna úgy is, hogy egy humoros párbeszédekkel megpakolt, vizuálisan lenyűgöző, szórakoztató filmet készít, és nem többet. Csakhogy Norman és lökött társai kergethetik akármeddig a zombikat, akciózhatnak őrült tempóban, és szórhatják a poénokat, mégis végig érezzük, hogy ennél több van a történetben. Márpedig, ha a mese úgy épül fel, hogy az iskolai zaklatásoknak kitett, kiközösített lurkót helyezi a középpontba, akkor jogosan várjuk, hogy elmerülhessünk egy veszélyekkel teli, félelmetes belső világban, ahol a kis különc megküzd önmagával és a saját szellemeivel.

Forrás: UIP Dunafilm

Norman tényleg nem egy átlagos gyerek. Természetes módon társalog a szellemekkel, és folyton elfelejti, hogy erről ne beszéljen, mert akkor általában hülyének nézik. Ezen tulajdonságai az iskolai népszerűségét sem növelik, és egyáltalán nem is lenne barátja, ha a dagi Neil személyében nem lenne még egy nála is hátrányosabb helyzetű kölök a suliban. Igaz, hogy Neil túlsúlyos, izzadós és az uzsonnásdoboza is kiscicás, viszont Normanhez képest egy optimista, jól képzett zaklatástúlélő. Ráadásul menőnek találja a barátja túlvilági kapcsolatait. Miután Norman egy színházi előadás kellős közepén produkált transzba eséssel nevetségessé teszi magát az egész város előtt, felgyorsulnak az események. Kiderül, hogy csakis ő mentheti meg a lakosságot egy szörnyű átoktól és az azzal járó zombiktól.

Világos, hogy a valódi veszélyt itt nem az élőhalott zombik, a barátságos szellemek vagy a jogosan dühös boszorkány jelentik. A film bájosan ábrázolja azt a kötelező kamaszmeggyőződést, miszerint a felnőttek - különösen a szülők és a tanárok - inkább zombik, mintsem emberek. Ez az elmélet itt kiegészül még azzal a nem tudományos megfigyeléssel is, hogy a zombi is ember - vagy legalábbis valami olyasféle.

Forrás: UIP Dunafilm

Ezek a zombik mindenesetre nem láttak zombifilmeket, ezért nem tudják, hogy az agyzabálás a feladatuk, és kissé határozatlanul, mintegy mellékesen - és csakis a megjelenésükből adódóan - ijesztgetnek. Náluk sokkal vérfagyasztóbb a kisváros vadászkarabéllyal, vasvillával, esetleg teniszütővel és lángoló plüssmackókkal felszerelkezett felnőtt lakossága, hiszen jóízűen meglincsel bárkit, aki arra jár.

A városvédő akcióban segíti Normant a szájfénytől összeragadt szájú nővére, valamint Neil jóindulatú, bicepszébe és furgonjába szerelmes együgyű bátyja. Az ő figurájának a koponyájából szellemesen, valóban lehagyták azt a részt, amely az agyat tárolná. A kis csapat szerencsétlenkedése és az olyan vicces közjátékok, mint amikor a kocsi hátsó ülésén rosszalkodó két gyerek és a főzombi között a szülőknek kell rendet tenniük, vagy mikor a zaklatós alter srác úgy gondolja, hogy menőn brékel, pedig csak kínosan vonaglik az aszfalton, szerethetően viccessé teszik a filmet, de nem pótolják a hiányt.

Forrás: UIP Dunafilm

A magányos és meg nem értett kisfiú önmagával vívott harcának színhelye - az elvarázsolt erdő, a boszorkányüldözőkkel és a dühtől lángoló boszorkánnyal - túl kevés szerephez jut, és nem is elég félelmetes és kidolgozott ahhoz, hogy átérezzük a küzdelmet, és az hatással legyen ránk. Így a ParaNorman csak egy kedves, szellemes és ízlésesen animált, egyszer szórakoztató mese, amely a nevettetés érdekében lemondott arról, hogy egy a Coraline és a titkos ajtó-hoz hasonló egységes és mély univerzumot teremtsen.